Kis késéssel, de írok pár sort a versenyről, eddig hagytam érni és leülepedni az élményeimet. Ha csak a száraz tényeket nézzük, akkor ez volt a 90. versenyem és a 8. maratonom, az eredményem 3:25:51. Nem sokat mond ez egy laikus számára, puszta számok ezek, pedig ennél több van mögötte. Több év edzésmunkája, öröme, izzadsága, lemondása, korán kelése. Ezt mind-mind beletesszük a láthatatlan batyunkba. Mert a maraton csak a jéghegy csúcsa, addig azért rögös az út. Ahhoz, hogy elérd a csúcsot, meg kell másznod a hegyet, másképp nem megy :) Egyszerű a képlet, annyit kapok vissza batyumból a versenyen, amennyit edzésen beleteszek. De a mostani maratonom a bizonyíték rá, hogy ez mégsem ilyen egyszerű. Sokat tettem bele, de még többet (sokkal többet!) kaptam tőle vissza. Mert van egy csapat, úgy hívják, hogy Élménykülönítmény. Szuper társaság, szuper célokkal. Számomra nem is volt kérdés, hogy csatlakozom hozzájuk. Több évvel ezelőtt fogant meg bennem a gondolat, de idén jött el ennek az ideje. Bátorság kellett hozzá, hogy belevágjak, de megérte! Biztos sokáig emlékezetes marad az egész felkészülés, az adománygyűjtéssel, a futóedzésekkel és a versennyel együtt. De miért is futok maratont? Egy futóbarátom hasonlatával élek: ez a mostani maraton is egy újabb cölöp magam körül, amibe később is tudok kapaszkodni, ha szükség lesz rá az életben. Minél több ez a cölöp körülöttem, annál könnyebb állva maradni és nem elesni... Ezt az üzenetet küldeném a Bátor Tábor kis lakóinak, cimboráinak. Másképp fogalmazva és idézve egy táborozótól: "A Bátor Táborban megtanultam, hogy egy mosolynak és egy kedves szónak is hatalmas ereje van, és hogy a legjobb dolgok a világon nem tárgyak. Azt tanultam, hogy a hősök nem győznek mindig. Néha veszítenek is, de harcolnak tovább, és mindig talpra állnak. Nem adják fel, ezért lesznek hősök." Visszatérve a versenyhez: korán indultunk Budapestre, mert sok teendő volt még a futás előtt. 3 zsákkal érkeztem a helyszínre, tele futóruhával és futócipővel. Többen csatlakoztunk a Magyar Vöröskereszt gyűjtéséhez, így segítve a rászorulókat. Jó kezdeményezés, érdemes élni a lehetőséggel. Ezután kerestem fel a Bátor Tábor sátrát, ahol sok ismeretlen ismerőssel találkoztam. Ismeretlenek voltak, mert még sosem találkoztunk személyesen, mégis ismerős arcok voltak, mert az adománygyűjtő oldalon többször is lapozgattam és olvastam a bejegyzéseiket. Itt készült el a verseny előtti és utáni fotó is Hermann Ildi jóvoltából. Ezután még egy közös fotó a KÖSZÖNÖM felirattal és az együtt összegyűjtött pénz szimbolikus megjelenítésével, majd pedig a közös tánc után egy erőt adó csatakiáltással indultunk útnak, pontosabban 42 195 méternek. A futást egy versenyen mindig előre eltervezem, ritkán szoktam improvizálni. Tudom, hogy milyen sebességet bírok, hol kell frissítenem. Várható volt, hogy most is 3:30-on belül futok, bár egy maraton nagyon hosszú, biztosra nem lehet menni. Az időjárást és az eget kémlelve reggel kicsit változtattam a taktikámon. Alapvetően az egyenletes tempó a kifizetődő, de most más tervet eszeltem ki. Mivel induláskor még felhős volt az ég, ki akartam használni, tudva azt, hogy a táv második felében már napsütést prognosztizáltak. Így 4:40 perc/km -es iramban kezdtem, ami 32 kilométerig szinte gond nélkül ment, utána a Margitszigeten egy frissítőpontnál megrogytam egy kicsit. Nem volt vészes, de érezhetően lassultam és ahogy kiértünk az árnyékot adó fák közül, megcsapott a napfény, ami ezután végig szemből sütött. Egy újabb frissítő után sem jött el a lazán futás érzése, nagyon mélyről kellett összekaparni magam. De a fájdalom mulandó, a dicsőség örök, szokták mondani. Pont ezen a ponton hangzott fel a Queen klasszikus: Don't Stop Me Now! https://www.youtube.com/watch?v=HgzGwKwLmgM Jókor jött, tényleg nincs megállás, majd csak a célban :) Ekkor fejben lejátszottam a hátralévő néhány kilométert és ráálltam egy biztonsági tempóra, mert éreztem, hogy az eredeti sebesség nem menne végig. Örültem, hogy szereztem annyi előnyt, amivel bármi lesz is, a 3:30-as iramfutók előtt érek be. A késő nyárias idő izgalmassá tette az utolsó kilométereket, de ez sokkal nehezebb is lehetett volna, ha már az elején sincs felhő az égen. De amiről még nem írtam és a maraton legnagyobb flow érzését okozta számomra, azok a szurkolók, kiváltképp a lila szurkolók! :) Eddig a futó események üde színfoltjai számomra mindig a szurkoló gyerekek voltak. Az út szélén állva és pacsit várva biztatnak minket. Erre a szintre léptek a Bátor Tábor szurkolói... Több nappal a verseny után is ez jut eszembe erről a versenyről, nem a küzdés és a sikeres célba érés. Az Élménykülönítmény szurkolói próbálták elhitetni velünk, hogy ez a mi napunk, mert egy közös célért küzdünk. Úgy bátorítottak, mint egy élsportolót szokás, mintha fontos emberek lennénk. Pedig ez a verseny nem rólunk szólt. Több kritikus ponton is ott álltak és óriási lelkesedéssel bátorítottak minket, többféle csatakiáltással segítve a továbbhaladást. Ez maradt meg bennem leginkább: aki itt fut az bátor, mert kilép az árnyékából, hajrá Bátor Tábor!! Mantraként hatott az "élmény, élmény, élmény!!" kiáltás, amitől utólag is libabőrös leszek :) Arra gondoltam, hogy "vadidegen" emberek, hogy tudnak ennyire egy húron pendülni? Miért nem tudunk máskor is így összefogni? Nem számított ki vagy, mit tanultál, honnét jöttél, mi a vallásod vagy éppen a politikai nézeted. Ilyen szentimentális dolgokon agyaltam, amikor a célban találtam magam, nyakamban a befutóéremmel :) Volt már könnyebb és gyorsabb, de nehezebb és lassabb maratonom is, ez a mostani mégis a "leg"-ek közé kerül. Sikeres volt az adománygyűjtésem is és jól kijött a lépés versenyen is, így lett kerek ez az egész történet.