Nagyon magyarázni nem kell, elég egy táborozó véleménye: “A Bátor Tábor egy olyan gép, amibe bedobják a gyereket betegen, fáradtan, és egy sokkal vidámabb, egészségesebb, élményekkel telibb gyerek jön ki.” Ezt én is szeretném támogatni és segíteni, hogy sok emberhez eljusson az üzenet. Sokszor pont csak annyi hiányzik és azért nem segítünk, mert nem tudjuk kinek és hogyan tudnuk jót tenni. Az első futó találkozásom karitatív szervezetekkel egészen mélyen érintett. Tudtam, hogy a nemzetközi futóversenyeken nagy hagyománya van ennek, charity néven minden maraton honlapján megtalálható, de testközelből 2011-ben találkoztam vele. Éppen az első maratonom teljesítésével voltam elfoglalva, de közben volt időm nézelődni, gondolkodni. Láttam a versenyen lila pólós futókat, szurkolókat, ők a Bátor Tábor képviselői, fantasztikus hangulatot teremetettek verseny közben. Jelen vannak a sárga pólósok, akik a Nárcisz Futókör tagjaiként a Magyar Hospice Alapítványt segítik: "a hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart." Ősszel Mosonmagyaróváron is megnyílhat a megye első hospice-háza, nagy szükség van rá. De ami igazán sokkolt, azok a kék pólósok voltak, a SUHANJ! Alapítvány. Saját magamra koncentráltam, 35 km után már itt fájt, ott fájt, de ekkor megelőztem egy vak futót, akit kísért egy segítő társa. Utána egy mozgássérült sportolót láttam magam előtt, akit toltak a kerekesszékében. De sugárzott az arca a boldogságtól, mert "suhant" a sok ezer emberrel együtt. Kimozdították a négy fal közül és részese lett egy nagy pillanatnak. A közösség ereje és a valahova tartozás élménye csodákra képes. Nekem a katarzis nem a maraton teljesítse miatt jött el, hanem a saját gyengeségem miatt. Egyszerű dolgom volt a 42 kilométeren, egyik lábamat tettem a másik után. Ekkor elszégyelltem magam, hogy miért is panaszkodunk?? Fáj a lábam, lépcsőzni kell, gyalogoloni a parkolóból? Van két lábam, ezt könnyű elfelejteni, mert mindig is volt és mindig mozgott. De ez sok embernek nem természetes és csak álom, hogy fájjon a lába, érezze, hogy oda nőtt... Látom a napot, hallom a madárcsicsergést, dobog a szívem? Ezt bizony értékelni kell. Aki viszont valamiben hiányt szenved, segíteni szükséges, ez a kötelességünk. Nem sajnálkozni kell, hanem észrevenni és cselekedni. Sérült társainkat elfogadni és kimozdítani az otthonából. Ehhez még pénz adományozására sincs szükség, elég, ha az időnket ajánljuk fel. Lehet, hogy egy óra beszélgetés idős emberekkel vagy egy kis séta szellemi vagy testi fogyatékos társainkkal többet ér, mint a pénz. Viszont van ami anyagi áldozatok nélkül nem megy. Ahhoz hogy a Bátor Tábor nyaralói ingyen nyaralhassanak, a te adományodra is szükség van. Mivel a legtöbb szervezet egyelőre nagyon Budapest központú, ezért választottam a Bátor Tábort, ahol a szabadidőmet is felajánlottam, de mégsem helyhez kötött. Nagyon dicséretes dolognak tartom, amikor diákok vállalnak karitatív munkát. Persze a kötelező jellegel előírt jótékonykodás nem biztos, hogy célba talál. Ezt a fajta szemléletformálást érdemes már kiskorban elkezdeni. Van egy nagyon jó kis könyvünk, Őrangyal a címe és a sérült társainkra való odafigyelésről szól, bátran ajánlom kisgyeremekes családoknak. Olyan témákat feszeget, amiről beszélni kell már a gyermekek nyelvén is. Nagy sikere volt a 3 suhanj babának, amit az előbb említett maraton után felbuzdulva vásároltam. Ez egy olyan baba, amit értelmi fogyatékkal élő fiatalok varrnak és az egyik keze rövidebb a másiknál... Ezt az üzenetet egy gyerkőc is megérti és elfogadja, felfogja. Azóta már sok év eltelt és a baba is kopott lett, több gyereknél járt vendégségben, de talán szociálisan érzékeny emberpalánták cseperedtek fel mellette:)