Eljött a nap, amire nagyon készültem. Izgultam, rettenetesen.  A rajthoz állva szinte teljes nyugalomba kerültem, lehet hogy Smetana Moldva című zenéje segített ebben. Nem egy tipikus hergeljük fel a népet zene... Amúgy az érmen is ebből a darabról van egy részlet. Na de ugorjunk vissza a rajthoz. Rengeteg tanácsot kaptam, mit és hogy lenne jó csinálni, igyekeztem ezeket a magamra formálni. Többen is figyelmeztettek az elejére, nem szabad elmenni a tömeggel és inkább csak a magam tempóját a figyelni. Szerencsére ez össze is jött, ugyan elment mellettem a tömeg nagy része de nem érdekelt, mentem a saját kis tempómban. Az hogy elmegy mellettem a tömeg sosem zavart, mert kb minden versenyen ismerős érzés. Sokaknál látszott, hogy ezt a tanácsot vagy nem kapták meg vagy nem hallgattak rá, mert pár kilométer után elkezdtem elhagyni embereket. A sörgyárhoz érve a szomjas is lettem, és az idő is nagyon meleg lett, szerencsére frissítő pontokból nem volt hiány. Ahol a szivacsokat jelölték ott vizet is osztogattak, ami jól is jött! Na de vissza a futásra! Sikerült egy jó tempót felvennem ami nem is farasztott el annyira és a puzusomat is egyenletesen tartotta. Tudtam, hogy ha élerek a féltávhoz, jön a kis szurkolói pont, ahol a cseh Bátor tábor szurkolói voltak, meg Radi és Böbe, akik az Élménykülönítményes szurkolás hoz híven apait anyait beleadtak a szurkolásba. Fel is pörögtem és egy kicsit gyorsultam is, aminek meg is lett a böjtje. Egy frissitőnél éreztem, kell egy kis banán, de bárcsak ne ettem volna, úgy elnehezültem a pár falattól, viszont ami nagyon jól esett és későn vettem észre az a jó lédús narancs volt. Elkezdtem lassulni, amivel nem is lett volna baj, csak van az én nagy parám a zaróbusz... annyira csiga lettem, hogy a 16 kilométer frissitőjénél hátrafordultam és megláttam, mennyire közel van. Vettem egy mély lélegzetet és próbáltam a kicsit már fájó vegtagjaimat gyorsabban mozgatni. Belül meg csak azt mantáztam, “befutok a célba, befutok a célba”. Sikerült is, mert a gyorsitásomnak köszönhetően elkezdett távolodni. A fejemben már nagyon benne volt az útvonal, tudtam, 2 híd a lelkes szurkolótáborom és már futok is be a célba. Az első hídnál meg hatranéztem, tudjam mennyire vagyok lassú. Megnyugodtam, csak távolról látom a szirénát. Tehát már csak előre volt! 600 méter, jesszus életem leghosszabb hatszáz mérete volt, fel kell futni a hídra, már minden minimális emelkedő fájt, már minden lépés fájt, összeszorítottam a fogam és mentem. Utolsó erőt a barátaim adták! Nem tudom miket kiabáltak, annyira örültem és tudtam nincs sok, pár méter és vége. És tényleg! A vörös szőnyegen realizálódott bennem hogy én most tényleg befutok a célba! Leírhatatlan érzés! Nyakamba került az érem! Megcsináltam, lefutottam! 2:51 ez az én időm!