Jelentem túléltem, beértem a célba! Szombaton a Balboa közösségi futáson voltunk a kis ÉK-s csapattal. 19 km hegyre fel hegyre le. Őszintén nem gondoltam, hogy mi vár rám. A magammal szembeni elvárás nem volt más, csak hogy célba érjek és ez sikerült! Soha ennyit nem mentem még, szóval féltem, nem tudtam mi fog rám várni. Hogy mi várt rám? Lelkesedés, izgalom, jó kis lefele futások, nehezebb felfelék, kűzdős felfelék, a szembe jövő forgalom, ismerős arcok, pacsik, lelkesítések, egymás buzdítása, Rocky zene, sár, egy kis jég, csúszkálás, félrelépések, seggreülés, a végére már betonlábak, János-hegy, gyönyörű táj, jó idő, derékfájás, szürke pulcsi mindenhol, közösség, boxzsák, sok séta a hegyre felfelében, könnybelábadt szemek a célban, pózolás a Balboás plakát előtt, tömören ennyi jut eszembe.  Hogy mit is érzek most, hogy vége? Büszkeség, hogy erre is képes vagyok, rettenetes izomláz, jóleső fáradtság és az érzés, hogy ezt újra meg akarom csinálni. Be kell vallanom, ha nincsenek a szombati futások, ha nincs ez a kis futócsapat nem biztos hogy ráveszem magam, hogy elmenjek egy ilyen megméredtetésre...Köszönöm!