A hétvégét egy gyönyörű helyen tölthettem a Szlovák paradicsomban. Téli Spartan race volt, amit jobban vártam, mint bármelyik simát eddig. Tavaly voltam egyen és tudtam milyen jó móka vár rám, a sok akadállyal és nehéz tereppel. Vártam, hogy lehessen nagyokat csúszkálni, persze inkább ülve mint esve, vártam a sok havat, és hogy röhöghessek. Ez most nagyon más volt. Kicsit távolodva a versenytől, egyre jobban bosszant a dolog, mert egy nagyon jó pálya volt, sok olyan akadállyal, ami nekem mindig is feküdt, a sok cipelős feladatokkal, ahol az erőmbe kapaszkodhatok. Azt már az indulás előtt éreztem, hogy ez nem az én napom lesz, de azt egész sokáig nem gondoltam, hogy abszolut nem az én utam lesz ez. Viszonylag nagyon hamar elfogyott minden energiám, és onnan tényleg csak vonszoltam magam, ami máskor könnyű volt, most  azt meg sem bírtam mozdítani, a lábaim is a földbe gyökereztek. Jég volt, nagyon sok, nagy csúszkálások voltak, kétszer sikerült nagyon nagyot esnem, ami a fáradtságtól és az erőtlenségemtől még jobban fájt. Talán ennek az erőtlenségnek a jele volt az is, hogy mindenen elsírtam magam, pedig nem jellemző rám. Előjött a paraAnikó énem és amit már egyre jobban próbálom magamban tudatosítani, hogy nem kell félni, meg semmi gond nincs, ez sem ment. Szerencsém is volt nagyon sokszor a verseny folyamán, mert mindig segített valaki, ha véletlenül magára ismer az akivel találkoztam, azoknak üzenem hogy még egyszer köszönöm! Belül nagyon bánt a dolog, mert tudom hogy lehetett volna ez jobb is, sokkal jobb... rosszul töltöttem a verseny előtt, amire nagyon kellene figyelnem, mert már ennyire ismerem a testem, hogy tudjam, ha van egy nagyobb megméredtetés, akkor nekem a gyomrom elkezd rosszalkodni, most is így volt, reggelre összeszűkült, és semmi nem ment a jó irányba. A pénteki étkezés nem úgy sült el ahogy annak lennie kellett volna. Saját hibáiból tanul az ember, ez biztos. Egy dolog nem fordult meg a táv folyamán egyszer sem, méghozzá az, hogy kiszállok. Ha egyszer elindulok, akkor azt be is fejezem. Nagyon sok miért röpködött a fejemben. Miért nem bírom el? Miért nem megy a futás sem? Miért nem vagyok képes erre, amikor ez az erősségem? és még ezer egy Miért? A rosszban is kell látni valami jót? Leírhatatlan volt a táj, olyan györnyörű ez a vidék és nevetéssel minden rosszat el lehet hesegetni! Köszönöm a kis csipet csapatnak akikkel voltam, hogy így együtt mentünk. Talán el is fáradtam már erre a versenyre, de kell egy kis pihenőt tartanom, hogy a félmaratonra frissen mehessek. Picit több mint egy hónapom van addig, és mind mentálisan mind fizikailag fel kell készülnöm erre a megméredtetésre.