Eljött április 10-e, vasárnap, a verseny napja. Előző nap a Suhanj-futamon is részt vettünk, rendkívüli élmény volt, egy Kati nevű lány megkért minket, hogy segítsünk neki, mert egyedül van, és fél, hogy rosszul lesz a 600 méteres távon. Érdekes volt abba belegondolni, hogy néhány embertársunktól 600 méter megtétele milyen emberfeletti erőfeszítést igényel. Kati úgy készült erre a távra, ugyanazzal a feszült izgalommal, versenylázzal, mint ahogy mi szoktunk mondjuk egy félmaraton lefutására. A 600 méter alatt végig a kezében volt a kis hangszórója, amiből a futam közben a kedvenc dalait hallgatta, hogy átsegítsék az esetleges holtpontjain, szerencsére remekül sikerült teljesítenie a távot, a közös futás emlékezetes élmény volt nekünk is. Előttünk egy szülő tolta a kerekesszéket, miközben az erősen mozgáskorlátozott srác minden erejét megfeszítve küzdötte le a métereket, nem akart leülni a kerekesszékbe, és azért is végigcsinálta. Engem hihetetlenül inspirált ez az egész futam, és az a sok remek ember, aki végigcsinálta. Mivel kb. február közepe óta küzdök a makacs Achilles-ín sérülésemmel, nagyon nagy erőt merítettem ezekből a tapasztalataimból is. Eléggé motivált voltam persze, nagyon sikeres kampányt zártam, mindenképpen szerettem volna a félmaratont a verseny szintidején belül teljesíteni, egyéni rekord a vágyálmaimban sem jöhetett szóba, ezt tudtam előre. A verseny napján a borongós reggelt követően ragyogó napsütés kerekedett, az Élménykülönítmény sátránál csupa mosolygós arcot lehetett látni, harci díszeket kaptunk az arcunkra, harci szellemben üvöltöttük a csatakiáltást, vigyorogtunk, ünnepeltük a támogatóinkat és a gyűjtésünk eredményét a közös fotón, ugra-bugráltunk egyet a bemelegítésen, de már látszott az arcokon, hogy kezd mindenki a közelgő futásra koncentrálni. A felkészülésem a hosszú kihagyás és a kínkeserves pár hetes edzés után igazán nem volt zökkenőmentes, bíztam valamelyest a megszerzett rutinomban, az adrenalinban, leginkább a félelmetesen hangos Élménykülönítmény szurkolókban. Várakozásomnak megfelelően alakultak a dolgok, a lábaim az első pár kilométeren melegedtek be, kevésbé fájtak úgy a 8. kilométerig, aztán 14-15 kilométerig már fájósabb lábakkal is viszonylag jól mentem, persze visszafogottabb tempóban, de hiába frissítettem mindenhol, a Budai rakpartokon már "megevett" a napsütés egy kicsit, Pestre átérve még kevésbé kedveltem a rakpartot. Katáék szurkolása a Lánchídnál a legjobbkor jött. De a Bajcsyra fordulva erős vádligörcseim lettek nyilvánvalóan a sérülés miatt megváltozott mozgásommal összefüggésben , jött a "hőn szeretett", tavaly többször megfutott felüljáró a Nyugatinál, ami után őszintén örültem a Ferdinánd híd alatti frissítő állomásnak. Az utolsó egy-két kilométerrel már úgy voltam, hogy hason csúszva is bemegyek valahogy a célba. Végül sikerült 2 óra 2 perc körüli idővel végezni, ami persze nem egy hatalmas idő, de annyira örültem neki, mintha világcsúcsot futottam volna. Mindez egyáltalán nem látszott rajtam beérkezéskor, csak arra tudtam koncentrálni, hogy valami ülőhelyet keressek a befutóérem és a csomag átvétele után, de azért lassan eljutott a tudatomig, hogy sikerült. Azt gondolom, hogy az ilyen élményekért érdemes futni, kimenni a mínusz 15 fokban, meg a plusz 32-ben, meg ha nincs kedvünk egyáltalán. Örülök, hogy belevágtam ebbe a jótékonysági kalandba, remek embereket ismertem meg, mind a csapattársak, mind pedig a Bátor Tábor munkatársai és önkéntesei között. Kellemesen lepett meg néhány ismerősöm a jótékonyságával, nagyvonalúságával és emberségével, és volt aki kellemetlen meglepetést okozott a nemtörődömségével, de szerencsére utóbbiak voltak jóval kevesebben. Köszönöm minden támogatómnak, szurkolómnak, és mindenkinek, akinek ebben része volt! Az ötödik iksz előtt pár nappal kijelenthetem, hogy eddigi életem egyik legizgalmasabb pár hónapja volt! Hajrá Bátor Tábor!