Az első két bejegyzés után kissé elakadtunk az írással, de a lelkesedésünk töretlen!!! Csak az élet mindig ad kihívást, ha akarod, ha nem. Miközben olyan lelkesen támogattátok rajtunk keresztül a Bátor Tábor ügyét, egy újabb „projektet” is kellett támogatnunk Veletek együtt… a háború elől menekülőket. Nem tisztem, de mégis kimondom, úgy érezzük, hogy csupa jó Emberrel vagyunk körbevéve. Akik a saját, mindennapos gondjaikon túl néhány óra alatt nemcsak átérezték az egy felkapott kis szatyorral, néhány ruhadarabbal, karjukon kisgyermekekkel vagy éppen a házi kedvencekkel menekülők félelmét, állapotát, és ismét bizonyítottatok, Barátaink! Volt, aki a 3 szobás lakásának egy helyiségébe összehúzta a családot és befogadott egy számára idegen nyelven beszélő, fáradt, éhes és félelmekkel teli másik (fél)családot. Vagy a konyhájából/kamrájából odaadta mindazt, amit a saját családjának tartogatott az ünnepekre vagy nehezebb napokra vagy csak a jövő hétre…. Ezek után mit is írhatnánk? Csakis hálával telt szívvel: KÖSZÖNÜNK MINDEN GONDOLATOT ÉS TÁMOGATÁST! Nekünk még 12 napunk van a rajtig, és arra is kell koncentrálnunk, hiszen titeket, a Támogatókat és a Bátor Tábor Alapítványt fogjuk képviselni, és bizony a nagy zűrzavarban az edzések sem voltak pont akkor és ott megtartva, nem úgy, mint az előző években. Ráadásul sikerült kicsit megfáznom, s a gerincem is „nyakaskodik” és így néhány napot ki is kellett hagynom… DE a héten összekaptuk magunkat, és tegnap estére (bizony újra lépésről lépésre) lassabban, de csak meglett a tervezett távunk próbaköre. Még ugyan nem szabad, csak lassú tempóban edzenem, de jelentem: AZ MÁR MEGY! A 10 km futás alatt a szokásos mantrámat kiegészítendő, néhányszor begyakoroltam, hogy mit fogok ide ma írni… Íme: Van olyan kis ismerősöd, rokonod, aki: daganatos megbetegedéssel, leukémiával küzd, vagy hemofíliával él, esetleg krónikus ízületi gyulladással vagy IBD-vel kezelt? Cukorbeteg? Netán szervtranszplantált, avagy épp az újdonság, a„Long-COVID-dal” küzdő (akiknek a hónapok óta elhúzódó COVID-os panaszai vannak), vagy talán COVID-fertőzés utáni sokszervi gyulladással (MISC) küzd? Értük és a családjukért futunk 12 nap múlva! S én hagytam ki egy hét edzést egy kis nyavalya miatt? Mikor ŐK nap mint nap rosszízű gyógyszereket szednek. Szurkálják őket, vagy éppen ők saját magukat. Akik a hétköznapokban csak egyfajta szigorú előírás szerint élnek, és van olyan dolog, amit soha nem tehetnek meg az egészséges, velük egykorúakkal ellentétben? Vagy éppen az ő szüleik? Akik soha nem pihennek. Szervezik a „megszokott” családi életen túl a vizsgálatokat, az életmódbeli változtatásokat és minden nap ezzel kelnek és fekszenek… Akik a saját erejüket adják gyermekeiknek, hogy kibírják azt, amire egy felnőtt sem mindig képes! … és persze ezek az Anyák/Apák azok, akik csak éjjel sírnak! És ha elalszanak sem mindig mernek arról álmodni, hogy egyszer újra minden a régi lesz… Belegondoltatok, hogy Ők nem mehetnek igazán szabadságra? Mert az „édes teher” mindig ott lesz velük, ha másként nem, hát egy apró gondolat formájában… A gyermekeknek ez a tábor egyfajta svédasztalt kínál olyan tevékenységekből, amit talán a Szülők nem mindig tudnak megmutatni nekik… és ha sikerül egy-egy feladatot megoldani, olyan erőt (önbizalmat) kapnak, amivel átvészelik majd a következő időszakot… A Szülők? A Szülők pedig egy hét szabadságot, mikor nem kell aggódni a csemetéjükért, mert szakembergárda vigyázza, óvja és menedzseli gyermekét, miközben az végre önfeledten szórakozik, kacag, és talán elfelejti egy-egy pillanatra, hogy vannak azok a bizonyos rossz napok/hetek/hónapok…. És feltöltődve kapja vissza a Családja Őket! Nah…mire ezt megfogalmaztam magamban, már kb. a 6.kilométernél tapostam a Margitsziget rekortánját… És persze éreztem az egy hét kihagyást… a pulzusom sem volt a legjobb, meg fájt a vádlim, a karom… Legszívesebben megálltam volna, mert persze van még 12 napom. DE ha Ők, a kis Hőseink sem adják fel, hanem küzdenek mindennel az életükért sokszor nap mint nap, akkor nekem NINCS JOGOM MEGÁLLNI! Nincs okom nem végigcsinálni mindazt, amit értük vállaltam! Sétáltam nagyjából 8-10 lépést, megráztam magam, és ezzel a tudattal mégis megcsináltam azt a hiányzó 4 kilométert! Mert mi is volt a mai blog címe: MIÉRT PONT MOST (NE)? Miért pont most állnék meg, ha már csak 12 nap van? Miért pont én? Köszönöm, hogy elolvastad, hogy támogatod a kis Hőseink nyaralását! FOLYT.KÖV.