Nem szeretek szerepelni. Már gyerekkoromban is utáltam. Nem szeretek a középpontban lenni. Társaságban többnyire kissé távolabb húzódom, onnan figyelem a többieket. (Nem nagyképűségből. Szeretem az emberek viselkedését, egymáshoz való viszonyát figyelni, elemezni.) Nem vagyok sem szociopata, sem antiszociális. Egyszerűen több impulzus kell, hogy kimozduljak a komfortzónámból.  A komfortzónám az a hely, ahol biztonságban vagyok. Ahol nincs stressz, ami kényelmes, ami megszokott és nem kockázatos. Persze ennek a megszokott kényelemnek is meg van az ára: nincs benne fejlődés.  Márpedig aki fejlődni szeretne, kénytelen tudatosan kimozdítani magát a komfortzónájából. Először nehéz. Piszok nehéz. A következő alkalommal már kicsit könnyebb. Aztán minden alkalommal egyre könnyebbé válik, mígnem már nem jelent kihívást. Ebben az esetben a komfortzóna határa kitolódik. És lehet újra kezdeni az újabb fejlődés reményében. Részben ezért vagyok tagja az Élménykülönítménynek. Hogy fejlődjek és tanuljak. Tanuljak olyan családoktól, gyerekektől, akik egy súlyos betegség miatt kénytelenek nap, mint nap kimozdulni a komfortzónájukból. Hogy tanulhassak olyan segítőktől, akik erőt adnak ezeknek a családoknak és gyerekeknek. Akik miatt elhisszük, hogy minden vihar után kisüt a nap. Akik attól sikeresek és gazdagok, hogy naponta adnak új reményeket, élményeket, szeretetet.  Ha támogatnád a munkájukat és ezeket a gyerekeket, a profilomon keresztül megteheted. Hálásan köszönöm a figyelmed és a támogatásod! :)