Nyámándi Piroska Blogbejegyzések

31 km története

Olyan gyorsan zajlanak az események…alig van idő bármire 🙂

31 km. Nos.

Az alapozó hangulat és az odaút vidám volt. Inkább hasonlítottunk egy zsák bolhához, mint komoly futásra készülő emberekhez. A hőmérő nem mutatott szívderítő látványt. Mint kiderült azért, mert megfagyott. Az eredeti táv a tó körül 28 kilométer, de úgy terveztem, hogy ráadok még kettőt. Kíváncsiságból, hogy képes vagyok-e rá? Magnézium és sima Dextro szőlőcukorral, valamint egy géllel indultam neki. Ezeket már kipróbáltam korábbi félmaratonokon (lássuk csak…ötször futottam félmaratont, vagy ennél hosszabb távot) és jól működtek. Csudabogár is a helyén, indulhatunk. Bemelegítés, harcikör és rajt. Az útburkolat mindenhol aszfalt volt, de nem mindenütt letakarítva. Letaposott-megolvadt és újra lefagyott, majd még hó ráesett- korcsolyapálya és vakító hó. Napszemüvegkellettvolna..butapiros. Hamar szétszakadt a mezőny a dombosabb részen. A dombok arra voltak kitűnőek, hogy eltakarják a többiek haladási irányát. Hát persze, hogy lelkesen tovább futottam ott, ahol ki kellett volna fordulni a hetes felé. Így megnéztem az emlékhelyet, és a Szúnyog-szigetet a csárdával. Meglett a két kilométer plusszom, bár nem így terveztem. Skera vissza, balkanyar, országút, Pákozd felé. Most merre? Telefon, internet, GPS ON (sklottót nem elfelejteni. Elfelejtettem. Bocsi.) Út belőve, OFF és tovább. A sarkon kocsma, előtte a töltelék, ózont rongálva. Végre ki Pákozdról Dinnyés felé. Onnan már csak egyenesen kell futni és kész. Haha. Frissítőt a “Széftikár”-tól reméltem, aki sajnos csak 17 kilométernél került elő, addigra erőteljesen porzott a vesém. Sajnos a szokásos kis aprót nem raktam el, hogy vészhelyzetben valamelyik kis falu közértjében vehessek kéket (Powerade). Sokat szemeztem a szántóföldön álló hóval…a puszta közepén, távol az úttól csak nem lehet olyan veszélyes. Végül megtalált a kisautó, kéket is kaptam inni, de sokáig nem állhattam. Hamar érezni kezdtem, hogy merevednek az izmaim és a keresztszél is gyorsan hűti a testem. Információkat kaptam a többiekről, majd indultam is tovább. Kellemetlen keresztszél, de sehol senki, csak az üres országút és a vakító hó, csend. Titkon erre vágytam. Az egyedüllétre. Hogy csak befelé, csak magamra tudjak figyelni. Bár itt még csak 17-20 km körül voltam, de az járt a fejemben, hogy mire fogok gondolni ősszel a maraton alatt. A futás itt már automatikus mozgás, a reflexek és a vészhelyzeti figyelem is aktív, rég beáll a tempó, az órát sem nézi az ember. Csak fut. És egy másik világba lép át. Fura dolog ez. Tökéletesen érzékelem a külvilágot, minden megmarad, de az egy film-memóriába kerül, ami futás után visszajátszható. A gondolatokba nem férkőzik be, csak ha rendkívüli, vagy veszélyes. Mindent másképp látok ilyenkor. Helyükre kerülnek a dolgok, átértékelődnek. Megoldásokra lelek, elmélázok, tervezek, emlékezek, biztató szavak jutnak eszembe, amiket az edzőtársam mondott búcsúzóul. Biztosan itt van most is. Aggódik és drukkol.

De akár olyan marhaságokon is, hogy hová lett a lábszármelegítőm, amit két éve nem találok?!

És lassan feltűnik az első villanyoszlop, majd egy ház, vagy valami. Jelzi, hogy közeledik az utolsó kanyar, vége a senki-földjének. Szuper! Jöhet a gél. Pocsadék íze van, ha felmelegedik az ember derekán a nadrág belső zsebében, amúgy a kólás ízesítésű a kedvencem. Erre a típusra nem kell inni, és olyan mintha csúzliból lőnének ki. Nem megiszom, hanem kortyonként a számba préselem és hagyom ott elolvadni. Észrevétlenül gyorsul fel az ember és észrevétlenül szorongatja a célig, mert nincs kuka…el pedig nem dobjuk (természetvédelmi terület, műanyag is van benne-ki tudja, mikorra bomlik le, és amúgy sem szemetelünk).

A Velencei tavat is meglátom végre, mert csak innentől vezet az út a tó mellett. Mostantól legalább van miben gyönyörködni. Ühüm! Az első  kilométerig. Onnantól csak alul fehér tó, felül fehér felhő. Közötte fehér hegyek. Ismét a fejembe vésem, hogy a következő ilyen húzáskor napszemüveg kell. Befagyott csatorna, lefagyott út, nád, fehér tó, fehér út…de hülyén néz ki a narancssárga cipőfűzőm!

Nnnna, például ilyen értelmes dolgok jutnak az ember eszébe 25 kilométernél. Majd rájövök, hogy átléptem a határt, ennyit még nem futottam. Na most kell mindenre figyelni.

Jön egy vonat a hátam mögül, vidáman sípol egy rövidet, gondolom viccből. Tizenhat-oldali szívinfarktust kapok, lábon hordom ki.

Jé, egy ember! Mit keres ez itt?! Ja, ez már Dinnyés.

És szépen sorban jönnek a többi emberek, egyre többen. Mi ez a népgyűlés?! Ja, közért. Balra nyaralók, jobbra vasút, mögöttük lakóházak, kisebb panelek. Egyik község a másik után, szépen lassan. Szomjas vagyok. Kiskocsi sehol. Akkor nem vagyok szomjas (nem a fenét nem)

Agárd, Gárdony, Velence. Elfutok egy vizisport hotel-előtt, focimeccs lehet a fedett pályán, hangokból ítélve. Elmosolyodom, amikor meglátom a Lepke-csúszdát a strandon. Gyermekkoromban ide jártunk a családommal hétvégenként. Végignéztük, ahogyan felépítették. Ha akkor valaki azt mondja, hogy évtizedek múlva itt fogok télen futni, valószínűleg nagyon kiröhögöm.

Le kell térjek az országútról, egyre több az autó, hatalmas pocsolyák. Befutok a befagyott tó partjára, követve a kerékpárutat. Sajnos itt csak lefagyott hó borít mindent, csúszik a cipőm, nagyon kell figyelnem. Sok a sétáló ember, mindenki rámerészkedik a befagyott vízre. Bár nagyon káprázik a szemem, de azt azért látom, hogy a tó közepén is sétálnak, egészen bent, a nádasnál. Te jó ég?! Ha ilyen kicsi a víz, hogy pár nap mínusz után befagy a közepén is, hogyan fogok én ebben hat kilométert úszni nyáron? Térden?

P f f f f f f f f f…hol van már a vége? És hol vannak a többiek? Na, elég, szedd össze magad, koncentrálj, nem eshetsz szét. Jó lenne már egy kicsit legugolni, behajlítani a térdem, vagy csak lehajolni. Na, sétáljunk egy kicsit…? Miért kéne megállni? Talán lihegsz, nem kapsz levegőt, kiköpöd a tüdődet, elfáradt a lábad, fáj valamid? Nem. Akkor húzzál tovább, de villámgyorsan…

Ránézek az órámra, 29 kilométer! Mindjárt elérem a kitűzött harmincat! Ennyi kell, hogy újra erőre kapjak. Szinte másodpercenként nézek rá, várom a beharangozott mumust, a harmincas falat. És átvált az óra, megvan a harminc, körülnézek hol a fal? A fal a hosszútávfutók képzeletbeli fala, 30 kilométernél létezik állítólag. Egy holtpont, ahol szokás megtorpanni. Ekkorra az agy is bedobja az uncsit. Mégegyszer körülnézek, hátha elbújt valamelyik bokor, vagy hóember mögé, de vigyorogva konstatálom, hogy nincs falam.

Kicsit zavar, hogy nem tudom, hol a vége, mennyi van még, de ugyanakkor meg is nyugtat, hogy nem vagyok fáradt, van még bennem. Persze azért nem bánám, ha a következő kanyar mögött ott lenne a cél. És ott van! Meglátom a vasútállomást, előtte pár beérkezett embert és a kicsikocsit. Az utolsó 700 méter. Magamba nézek.

Itt vagy.

Lefutottad életed első 31 kilométerét.

Sérülés nélkül.

Erőlködés nélkül.

Változott valami?

Változott bizony.

Más lettél?

Más lettem.

Megcsináltad.

Megcsináltam.

Köszönöm edzőtárs, bárcsak láthanál célba érni!

Felemelem a fejem, amikor meghallom Emi hangját és a többiekét is. Ott állnak, videóznak, gratulálnak, én is nekik, miután beérek és végre behajlíthatom a lábam. Apa a kezembe nyomja kékemet, elismerően néz rám, átölel. Lehúzom egyben a 7 decit, visszapótolni a magnéziumot, kálciumot, káliumot és nátriumot, majd utánaküldök fél liter kólát is, hogy a fejemet is helyre pakolja a koffein. Fixálom egy banánnal, préselt fügével. Sebtében ennyit követel a szervezetem. Közben megtudom, hogy még vannak kint futók. Lenyújtok, lazítok, és még tovább nyújtózkodom. Baromi jólesik.

Lassan az összes futó beér, bár nem ismerek mindenkit, meghívásos futás volt az egyik csapattársunk Élménykülönítményes kampányán belül. TomikerüldkörBEAtavat. Sajnos Bea megsérült, remélem azóta jobban van és a Balatoni ultrát le tudják majd futni.

A kicsikocsi először volt ilyen eseményen, neki való feladat volt (bár egynél többször kellett volna jönnie 31 kilométeren), láthatóan élvezte. Köszönet érte, mindnyájunk nevében!

A csúcsra járatott fűtésű autóban átöltöztünk száraz ruhába, majd megpróbáltunk lábra állni. Volt vihogás…emlékeztek C-3PO-ra (Threepio) a Star Wars-ból? Tudjátok a Protokolldroidra, az arany színű okostojás bádogemberre. Nnnna. Hát ő olajozottabban mozgott, mint én az autóból kiszállva. 

Elköszöntünk és haza indultunk. Semmi eufórikusat nem érezek, csak egy dolog járt a fejemben. És egy kád forróvíz. Kelenföldön elköszöntünk Emiéktől, és a cél immár az otthonunk. Pestre érve éhes leszek, kapok BK-s szörnyet, de csak a húst eszem ki a whaperből, a többi nem kell, nem kívánom. Csak egy vödör sültkruplit.

Jöhet a forróvíz és mára már nem tervezek semmit.

Meglepő módonmásnap reggel semmi bajom. Kifejezetten jó érzés menni, futni, nyújtózkodni, legugolni, hajolni, élni.

Nofene, a végén még a maraton is menni fog! 🙂

20180304_153415-120180304_13370720180304_134652

Élménykülönítmény Velencei tókerülő 31.0 km 03:37:00 2026 kCal

Nyámándi Piroska

33. SPAR Budapest Maraton® Fesztivál
Egyéni maraton (42,195 km)
Támogass!