Eddigi legnagyobb kihívásom teljesítve. Sok-sok hét készülés, tervezés után, mialatt minden nap ez járt a fejemben, a szerencsének is hála eljött a legkirályabb pillanat: amikor begurulsz az utolsó métereken, és megállsz: vége! Az első este tök komfortos kis bivakhelyet találtam, valamivel több mint négy órát jól aludtam. A következő napokban ez nem mindig sikerült, a vihar után hűvösek is lettek az éjjelek- fáztam, illetve ahogy egyre jobban használódtak a ruhák, nem igazán nyújtották a komfort érzetét. A Börzsöny előtt tartogatott meglepetést az út, jött a ragadós sár: két méter után blokkolt a kerék, tolni sem lehetett, sok helyen inkább helyet cseréltem a bringával, és én vittem tovább. Előtte viszont a széltül lehullott akácgallyak tették tökéletessé az élményt: dupla defekt.. az eltörő külsőleszedők nem segítettek, kicsit kétségbe is estem, most mi lesz?! Szerencsére egy német sporttárs segítségével visszatettük a lennmaradt külsőt, és jött az otthoni tesó-diszpécserkedés: 20km múlva bringaszerviz- oda kell elvergődni. Sajnos nem volt méretben belső, másnap reggel 8-ig várnom kellett a következő faluban: ez az egész móka kb 8 óra időveszteséget jelentett. De hálisten ment a folytatás, másnap kora délután átkeltem a dunán, innen ismerősebb terepen tovább. A Gerecse lejtői emlékezetesek voltak, ilyen lassan még nem ereszkedtem, hiába, a gravel az nem monti. Bakonyon átvágtázva jött a megunhatatlan balatonfelvidék, és jól haladtam továbbra is, bár az álmosság kezdett sokszor kiütni: meg kellett néha álljak, nehogy eldőljek menet közben. Kicsit bátrabb is voltam egy pótbelsővel meg új külsőleszedőkkel, szóval nyomtam. Próbáltam helyezést is nyerni, de elég egyenletesen haladtak előttem-utánam, nem tudtam befogni senkit már. Azért az utolsó nap még tartogatott egy defektet, így pótbelső nélkül aggódva de sikerrel futottam be a hársas tóhoz éjfél után, miután alaposan megkínoztak a zalai szőlőhegyek. 1430km után elégedetten szálltam le a nyeregből: 6 nap 14 óra 20 perc, amin bár bőven lehetne javítani, azthiszem első nekifutásra egy tapasztalatokban gazdag túra volt. Kell a mentális készülés, elengedhetetlen: de alapja, hogy fizikailag is készen legyen az ember, hisz az adja az önbizalmat fejben- ödögi kör. Szerencse és jó idő, stratégia, összetett feladat ami sok úton megközelíthető, de mindenképpen nagy élményt ad. Viszont amit korábban nem tapasztaltam: az a külső segítség, bátorítás amit távoli vagy közeli vagy akár ismeretlenektől kaptam- akár egy üzenet, egy kedves komment, egy kis szurkolás amibe nem is tudtam belegondolni mindig, miért is szorítanak nekem- hisz csak tekerek :D Volt idő gondolkozni ezen, és nagyon sok plusz erőt, motivációt adott az út alatt, hogy másoknak is adhatok ezzel valami kis izgalmat, vagy bármit ami őket megfogja ebben. Nekik mind: Köszönöm! És persze űzött a gondolat, hogy ezt most nem csak öncéllal teszem, vállaltam a teljesítést a Bátortábor felé is, és nem szeretem feladni. Részemről lenyomtam mind a versenyt, mind az (kicsivel több mint) 5000km-ert az előző három hónapban, sok időt, energiát áldozva rá. Büszke vagyok minden kilométerére, és minden adományára, bármennyi is gyűlt/gyűlik össze, egy kicsit már hozzáadtunk mi is!