INTERJÚ ÖNMAGAMMAL A 16. BALATON SZUPERMARATON TELJESÍTÉSE APROPÓJÁN Kérdés: Elég régen és jól ismerlek, úgyhogy tudom rólad, sosem titkoltad a korodat. Még mindig így van? Elárulhatjuk az olvasóknak, hány éves vagy? Válasz: Persze, nincs rajta mit szégyellni. Januárban töltöttem be a 65-öt. K: Örülök, hogy kimondtad, nehéz lett volna rátérni a következő kérdésre, ha nemet mondasz. Ugyanis a legidősebb versenyzőként teljesítetted a BSZM 196 km-es távját. Mit jelent ez neked? V: Meglepett, hogy ezt külön díjazzák. Reményeim szerint ez azt jelenti, hogy napirendre kerül végre az időskori sport. Hiányérzetem van ezzel kapcsolatban. Jó lenne, ha a döntéshozók, szervezők nagyobb figyelmet fordítanának az idősebb korú generációk aktivizálására, a sportolásba való bevonására. Ez talán előmozdítaná a társadalmi szintű támogatás kialakulását is. A tényre, hogy én voltam a legidősebb teljesítő, és a díjra büszke vagyok. De még büszkébb arra, hogy a hatvan év feletti nők kategóriájában hárman indultunk – megjegyzem, mind a hárman hatvanöt év körüliek vagyunk –, és mind a hárman célba értünk. K: Ez átvezet a következő kérdéshez. Miért neveztél? Mi motivált ennyi idősen? V: Teljesítményközpontú ember vagyok. Szeretem a kihívásokat. Tudni szeretném, hol vannak a határaim. A BSZM több éve szerepelt a céljaim között. Kíváncsi voltam, képes vagyok-e rá. Emellett – és ez talán fontosabb – szeretném azt közvetíteni, hogy hatvan felett is lehet aktív életet élni. Nem hiszem, hogy szerénytelenség rendkívülinek nevezni ezt a teljesítményt. És mint ilyen talán alkalmas arra, hogy felkeltse néhányak figyelmét, és kedvet kapnak a mozgáshoz. Az is hajtott, hogy kíváncsi voltam az esemény hangulatára. Át akartam élni, hogy zajlik le egy ilyen verseny. És amikor neveztem, még nem tudtam, hogy ez az utolsó BSZM. Úgyhogy még nagyobb az öröm, hogy ott voltam. K: Hogy készültél? V: A felkészülésnek van két jól definiálható része. A fizikai és a mentális felkészülés. A fizikai felkészülést a versenyt szervező cég által ingyenesen rendelkezésre bocsátott edzéstervet követve végeztem. Az edzésterv keretek között tart, önfegyelemre késztet. Tapasztalatból tudtam, hogy az edzésterveket összeállító szakedző garancia a sikerre. Ő mindig azzal kezdi, ha követed a tervet, biztosan célba érsz szintidőre. Nagyon hálás vagyok neki. A mentális felkészülés ennél sokkal bonyolultabb, meghaladja az interjú kereteit, de nem lehet eléggé hangsúlyozni a fontosságát. Hiába vagy képes lefutni a távot, mert az izmaid bírják, a tüdőd bírja, a szíved bírja, ha nem vagy biztos a sikerben, ha nem hiszed el, hogy képes vagy rá, elbuksz. K: Hogy érezted magad futás közben? Nem jutott eszedbe, hogy feladd? V: Futás közben sosem. Ha a tervezett tempó alá lassultam, pánikszerűen tört rám az attól való félelem, hogy szintidőn túl érek a következő frissítőpontra, és fújhatom az egészet. A felkészülés, az addig megtett kilométerek mennek a kukába. Nagyon sokat segített a többi részvevő. Szinte mindenki, aki megelőzött – márpedig szinte mindenki megelőzött 😆 – mondott valami kedveset, bíztatót. Lehet, hogy csak egy „Hajrá!” hangzott el, de az is további lendületet adott, és továbblökött a következő pár száz méteren. Bánom, hogy a díjátadón nem kértem szót, hogy köszönetet mondjak ezért. Elképesztően jó érzés volt átélni az összetartást, az együttlélegzést, az együvé tartozást, és nem túlzok, a szeretetet, ami azt a négy napot átjárta, kitöltötte. K: Mit üzensz az olvasóknak? V: Azoknak szeretnék üzenni, akik eddig nem gondoltak arra, képesek lehetnek néhány kilométert lefutni. Akik nem bíznak, nem hisznek saját magukban. Akik a parkban a padon üldögélnek, és eszükbe sem jut, hogy sétálhatnának is. Képesek vagytok! Bízzatok, higgyetek magatokban! Mozogjatok minden nap! Hajrá! 😄