Sziasztok kedves Támogatóim! Rég jelentkeztem blogbejegyzéssel, mert mostanában annyit futok (nyugi azért "annyit" nem, de magamhoz képest egész sokat), hogy minden örömöt-bánatot fel tudok dolgozni futás közben, így nem érzem szükségét, hogy kiírjam magamból. De most mégis kivételt teszek, mert egy elég nagy amatőr hibán csúszott el majdnem a maratonom - s bízom abban, hogy ez másnak is intő példa lesz ;) Szóval én előszeretettel pakolgattam az edzőm által előre kiírt edzésnapokat és távokat. Nem az életem alakítottam a futáshoz, hanem a futásokat az életemhez, így sokszor kimaradt a pihenőnap vagy nem lett meg a heti kilométer szám. Amíg rövidebb futások voltak betervezve nem is volt gond, bírta a szervezetem, amit egy-egy jó kis nyújtással mindig megháláltam neki :) De aztán a hosszabb távoknál bekövetkezett a végzetes hiba. Összetoltam 3 edzést, egymást követő napokra. Ennek az lett a vége, hogy a harmadik napon nagyon erősen beszúrt a jobb vádlim bokához közeli része. -Jajj hát ilyen a maratonon is tuti lesz, menni kell tovább - így történt, hogy miután fájó lábbal lefutottam az aznapi etapot, délután már járni is alig bírtam. Ekkor az edzőmmel egyeztetve egy rövidebb pihenős szakasz következett, melyet 1 hétre becsültünk, hogy azalatt felépülök és megszűnik a fájdalom. 1 hét után elindultam egy laza 30 perces kocogásra, melynél az 5. percben már újra fájt a lábam. Sírás, kesergés, düh, pánik, szomorúság, újratervezés. Újabb 1 hét pihi következett egy kis biciklivel és úszással karöltve. 1.5 hónappal életem első maratonja előtt és a kampányom közepében minden bizonytalanná vált. Miután jól kisírtam magam, racionálisan rájöttem, hogy muszáj újratervezni és az egészségemet nem kockáztatva elengedni az álmomat, hogy ősszel lefutom a maratont. Ez a két hét lelkileg nagyon nehéz volt. Nem akartam pihenni, otthon ülni, hanem futni akartam gyűjteni a kilométereket és nehéz volt elfogadni, hogy most azzal teszek a legjobbat a szervezetemnek, hogy nem csinálok semmi megerőltetőt. A fájdalom előtt nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy milyen idővel lennék elégedett. Sokat emésztettem magam az órám által kiírt km/h-on, s persze folyton hasonlítgattam a teljesítményemet más futókéhoz. Aztán a 2 hét kiesés után minden egyes futva megtett kilométernek úgy örültem, mint kiscica a farkának, s rájöttem, hogy csak az a fontos, hogy egészségesen végigfussam a kitűzött távot. Már nem érdekel hány percet fog mutatni az óra vagy, hogy gyorsabb leszek-e, mint X.Y. Most már csak az érdekel, hogy a támogatóim által összegyűjtött adományokat átvigyem a célvonalon. Büszkén és egészségesen. Magam miatt, a Bátrak miatt. Én ezért leszek ott a SPAR Maratonon és fogok harcolni minden egyes kilométerért. Bátrak, jövök!