Írtam már korábban, hogy nem nagyon kellett mostanában terveznem a dolgokat, mert valami rendkívüli módon mindig minden összeállt magától, én meg úgy fogadtam el jónak. És jó is volt. Legutóbbi tervem nem egészen egy évvel ezelőttről az volt, hogy ha már kissé megbolondultam és elkezdtem "futkorászni", akkor legyen valami értelme, egy év alatt nulláról hozzunk ki egy félmaratont. Korábban, mikor 21 kilométerre gondoltam futva, hát a lehetetlen kategóriába soroltam. Ma már tisztán látszik, hogy közel sem az, sőt mindenki képes rá csak el kell határozni. Mondom ezt úgy, hogy én élvezem a futást, nem érdekel az idő, amennyi lesz annyi lesz. Tavaly, mikor regisztráltam a Wizz Air félmaratonra, két óra körüli időt lőttem be magamnak, mert azt találtam vállalhatónak mint full amatőr. Viszont lelkiismeretesen készültem, futottam egész télen, nem volt kibúvó, de nem is kellett. Megdöbbentő könnyedséggel sikerült megszokni a hideget, a szelet, majd nyáron a kánikulát, aztán az aszfalt után a terepet, egy volt a titok: végig jól esett minden perce. Félek is tőle mi lesz, ha már nem élvezem, na de addig csapatjuk! Szóval eljutottam odáig, hogy azt állíthatom, félmaratoni távot bármikor bevállalok, minden nagyképűség nélkül, csupán a felkészülésem alapján. Aztán megint teljesen véletlenül láttam meg a lehetőséget, hogy a futással tudok kampányolni egy hihetetlen szervezetnek, tudok nekik pénzt gyűjteni azzal , amit én élvezetből csinálok. Ők a Bátor tábor, akik beteg gyermekek életszínvonalának javítását tűzték ki célul, olyan munkát végeznek mosolyogva és szeretettel, amit mások nagy ívben elkerülnek. Minden tiszteletem az övék, ismerve az ilyen segítő szervezetek helyzetét ott minden fillérre szükség van, akkor miért ne tenném hogy ha van rá mód, akkor gyűjtsek nekik, velük? Így alakult hogy a verseny napján magamra húzhattam az ikonikus lila pólót, megismertem sok kedves arcot, emelkedett hangulatban várhattam a rajtot. Az időjárás futáshoz ideális volt, egy titkos 1:45-ös időt azért kilátásba helyeztem, hátha... Útközben sokszor kerültem ellentmondásba, sőt vitába magammal. Az első kilométerek nagyon könnyen tovaszálltak, gondoltam is hogy lassítsak, mert el fogok fáradni. Aztán mindig volt egy lila pólós csapat a pálya szélén, akik eszméletlen hangulattal szurkoltak, hát az olyan volt mint egy seggberúgás, vagy dopping. Pacsi velük, mosoly mindenkitől, utána megint olyan könnyen ment minden. Megelőztem az 1:45-ös iramfutókat, ismét vitatkoztam egy sort magammal hogy lassítani kéne, de aztán megegyeztünk hogy majd lassítok ha elfáradok. Addig meg élvezzük ki. Biztosan sokan szidtak minket az autósok közül, mert lezárták miattunk a fél várost. Ki kéne próbálniuk nekik is milyen ez, milyen mikor saját magaddal versenyzel, mikor vadidegen emberek szurkolnak neked, zenével, kereplővel, rád mosolyognak csupán azért mert ép most ott vagy. Libabőr. Na ilyen hangulatban ment ez végig, mikor épp nem zenéltek az út mellett akkor a több ezer láb dobolt az aszfalton, az is különleges, és mikor már a végére érsz, mikor már hullának kéne lenned, csak bevergődni a célig, na akkor elédugrik még egy csapat lila, őrjöngenek, ölelgetnek, na akkor azt érzed: még ebből, még! Ne mondd hogy nem könnyezed meg, mert akkor nem is vagy ember. Köszönettel tartozom nekik azért amit tesznek, amit értem is tettek, és köszönöm nektek, akik támogattatok, ez mind-mind vitt előre! Elégedett vagyok, mert bár 1:38-as félmaraton nem nagy durranás, de ez az enyém, én értem el magamhoz képest. Elégedett vagyok, mert eddig 140.000,-Ft-ot adtatok össze a legnagyszerűbb általam ismert szervezet részére, ami bár még picivel elmarad a tervezettől, de folytatjuk a gyűjtést szeptember 25-ig, szóval adakozni még lehet! Nem kell vagyonokra gondolni, beállíthatsz pár szár forintot is, az is segítség. Nem kérdés hogy összejön a terv, ahogy az sem hogy folytatódik a felkészülés, mert van még célom ezzel a "futkorászással".