Reggel 5 órás ébresztőre keltem, eljött a Wizz Air Félmaraton napja. Már alaposan mindent előkészítettem, hogy reggel ne keljen azzal húznom az időt, hogy még mit is pakoljak be. Szomorú voltam, de nagyon. Most talán először indultam el a rajthoz egyedül, és lehet, hogy a célban se fog várni senki. Szüleim elutaztak, férjem pedig a kislányunkkal maradt otthon. Nagy lesz a tömeg, nem neki való még. Szóval nem túl lelkesen bandukoltam kint az üres utcán, vasárnap reggel 6-kor még általában alszanak az emberek. Fura érzés volt, hogy teljesen egyedül vagyok. Kiértem a HÉV megállóhoz, és most rutinosan nem az első kocsiba szálltam fel, hanem a másodikba és lám egy ismerős arc. Nagyon örültem neki. Együtt jártunk még Spinning órákra, de most a futás lett a hobbija. Elbeszélgettünk, máris jobban éreztem magam, így nem a saját kis gondolataimmal kellett foglalkoznom. Rajt előtt mindig van egy kis izgalom bennem, vajon hogy fog sikerülni, fogom-e bírni végig. De legalább most ezzel nem tudtam foglalkozni. Megérkeztünk a helyszínre, ott elbúcsúztunk egymástól. És meglátogattam a régi kollégáimat a Pénzügyőr sátornál. Jó volt őket látni, és örömmel töltött el, hogy milyen sokan sportolnak még mindig a régiek közül. Lassan közeledett a rajt ideje. Elsétáltunk a rajthoz, majd úgy döntöttem, hogy egyedül vágok neki a távnak. Végre következett a visszaszámlálás, az órámat már be is állítottam, szóval most már "csak" futni kell. Szépen felvettem a saját tempómat, amiben jól érzem magam. Meglepődve tapasztaltam, hogy bőven gyorsabban futottam az első 3 km-t, mint terveztem. Csak úgy rohantak a kilométerek. De még nagyon nehezen lehetett haladni, hiába a zónák, sokan nem tudják megítélni, hogy mire is képes a testük. Szerencsére 5 km után már szétesett annyira a mezőny, hogy szépen tudtam haladni. Élveztem a napsütést, a tájat, nagyon szeretek a rakparton futni, megnyugodtam és újra éreztem a boldogságot, hogy de jó itt lenni. Kisebb célokat tűztem ki magam elé, nem szabad a teljes távra gondolni. Először a Parlament volt a cél, majd a Margitsziget. És csak haladtunk tovább. Egyszer csak megpillantottam valakinek a pólóján azt a feliratot, hogy látássérült futó, megható volt, hogy valaki képes vele futni, hogy elérje az álmait, szívszorító volt számomra. Amikor elhaladtam mellettük, csak annyit mondtam nekik, hogy hajrá. Örülök, hogy vannak még jó emberek a Földön, egy-egy futóversenyen érdemes körülnézni, és nem csak magunkkal foglalkozni, és megtapasztalni ezeket az érzéseket. Ezekkel a gondolatokkal futottam tovább. Közben eszembe jutottak a szeretteim, hogy de kár, hogy most nincsenek itt velem, legszívesebben elsírtam volna magam, de próbáltam az erőmet inkább a futásra terelni. Közben vettem észre, hogy már 8 km-nél járunk. Lassan elérjük a Flórián teret. Hú de szeretem azt a helyet, eszembe jutott, hogy ott dolgoztam és mennyire szerettem. De egyszer mindennek vége, főleg ami jó, zokogva pakoltam össze, amikor el kellett jönnöm onnan. Azt hiszem, ott éreztem először igazán azt, hogy van igazi munkahelyem, és szeretnek. De rég is volt, és milyen kevés már az ilyen hely, sajnos az embereknek csak az fontos, hogy mit érnek el, de hogy milyen áron az már messze nem érdekli. Közben már a Margitszigeten haladtunk. Mennyi szép emlék fűz hozzá. Itt készültem az első Maratonomra is, hányszor is jártam kint, nem tudnám megmondani, de jó érzéssel futottam keresztül a szigeten. És igen elérkeztünk a Jászai Mari térhez, majd le a rakpartra. Fura volt, hogy nincs szél, nagyon kellemes futóidő volt. Élveztem minden egyes méterét. Közben a frissítések rendben mentek, szokásomhoz híven isoital és víz volt a menü. Elhaladtam a Parlament mellett, rápillantottam az órámra, és boldogan állapítottam meg, hogy ha tartom ezt a tempót, akkor 1 óra 50 perc alatt fogom teljesíteni a félmaratont. Szerencsére a frissítéseim jól sikerültek, erősnek éreztem magam végig. Közben arra gondoltam, hogy ez nagyon jó előjel a közelgő Maratonomhoz. Gyorsítottam egy kicsit, és kihagytam az utolsó frissítési lehetőséget, amikor egyszer csak egy szurkoló, akit nem is ismerek annyit kiáltott oda, hogy "Hajrá Szilvia". Hiszen a rajtszámomnál a nevem látszódott, odamosolyogtam és futottam tovább. Jól esett, nem is sejti, hogy mennyire, hiszen eddig senki nem szurkolt nekem az útvonal alatt. Áthaladtam a Szabadság hídon, közben arra gondoltam, hogy de jó lenne, ha a célban várna Viki Baba és Zoli, a férjem. Egyre gyorsabban futottam tovább, nem tudom, hogy sikerült, de az utolsó kilométereket bőven 4 perc 30 másodperc alatt tettem meg, hát siettem. :) Következett az utolsó zenei pont, ahol a "Nyár van, alig fürdőruhában" egyik nagy kedvencem szólt, legszívesebben táncoltam volna, de nem állhattam meg, most már meglesz a mai napra kitűzött célidő. Áthaladtam a célon, öröm az arcomon, bemondják a nevemet, ezért érdemes elindulni, ez az utolsó pár száz méter akkora boldogsággal tölt el, hogy mindig nekivágok az útnak. És igen megpillantottam Vikit és Zolit, elsírtam magam, nem hiszem el, de itt vannak. Már repültem is feléjük, ölelések és sírás. Majd Vikivel együtt átvettük az érmemet, amit természetesen az ő nyakába akasztottak. Majd viccesen megszólaltam, nem baj, megyek még egy kört. :) Elégedett voltam, sikerült az augusztusi félmaratonnál is jobbat futnom, 1 óra 48 perc 35 másodperc lett a vége. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki szurkolt nekem, de elsősorban a családomnak, akik elviselnek és elviselik a sok edzésemet.