Szeretem a nyelvi játékokat. A fenti címet egy műsor kapcsán hallottam. Azonnal megtetszett, és elkezdtem magamban ízekre szedni. Félelem! Mit is jelent nekem ez a szó? Mitől félek én tulajdonképpen? Ha félelmem van, akkor tulajdonképpen fél elemmel működöm: egyik felem a pozitív, másik a negatív töltet. Furcsa módon a futás jutott azonnal eszembe erről a szóról, illetve szójátékról. A szeptemberi Wizz Air futás óta nem igazán futottam. Inkább csak nagyon kis, rövid távokat tettem, olyan szinten tartás végett, illetve segítettem futni más valakinek, vagy talán lehet, egy életre elvettem kedvét a futástól. Bevallom őszintén, nem igazán vágytam vissza az aszfaltra. Persze hiányzott a mozgás, már csak ha azt vesszük, hogy minden reggel bálnaként éreztem magam tussolás közben. Hálátlan dög az emberi szervezet. Évekig nyúzva van, azt hinné az ember, hogy hú, ez ám a forma, ennyi idősen ennél többet már nem is lehetne kisajtolni belőle, megkockáztatom, olykor még jól is érzi magát az ember lánya a bőrében, majd kihagy pár hetet és máris úgy érzi, szétfojt a térben, mint fagylalt a kánikulában. Utáltam a reggeli tussolásokat (is). Mindig úgy éreztem, karácsonyi időszakban, áruház előtt álldogáló felfújt léghóemberként billegek a kádban. Vigyor is van a fejemen. De a hasam, derekam is olyan vaskos, mint egy téli szezon végén lévő óriásfóka. Szuszogok két mondat közben, nem érzem magam sem szépnek, sem sportosnak. Vágytam vissza a rúdra. Nagyon hiányzott! Megoldottam. Másik helyre ugyan, de végre ismét járok rúdedzésre. Nem is akármilyen edző segít, hogy ormótlan testemen néhány pillanat erejéig izmok jelenhessenek meg. Nagyon hálás vagyok Orsinak, az oktatómnak, mert hülyegyerek módjára mindent elmagyaráz, lebutít nekem olykor, szinte kikockázza a mozdulatokat, hogy aztán kevésbé kecsesen mint Ő maga, de végre tudjam hajtani. Sajnos egy héten egyelőre csak egyszer tudok menni hozzá edzeni, és nem mondom, hogy emiatt rohamléptekben, de haladunk. Edzések végén újra érzem, hogy vannak számomra addig ismeretlen izomcsoportjaim. Az első edzés nagyon kemény volt: a házunk előtt leejtettem a földre egy papírost, amit ugyebár jólneveltségemből adódóan nem akartam a földön veszni hagyni. Megpróbáltam leguggolni érte… Az még megvolt. De onnan fel is kellett valahogy tápászkodni. Csak a körülöttem elhaladó járókelők látványa pumpált belém annyi energiát, hogy valahogy összeszedve magam felegyenesedjek. Ha ők nincsenek… A külsőségek milyen fontosak, ugye? Másnap még egész jól voltam eztán, de ami két nappal a tréning után jött… Ismét átélhettem, ahogy anno kezdőkoromban, milyen, amikor alapvető mozdulatok megtételét kétszer meggondolja az ember. Vagy egyes szükségleteit csak már nagyon muszájból elégíti ki, előre összeszorítva minden fogát és idegszálát az egyes mozdulatokra való gondolattól is. Az pedig, hogy az öltözésben, vetkőzésben segítség kell, szintén nem a mindennapjaim szerves része. Nincs énnekem öltöztetőnőm, nem vagyok úrilány. De most nagy hasznát vettem családtagjaim segítségének. Ők meg jókat mosolyogtak rajtam, milyen magatehetetlen vagyok egyes helyzetekben, miként tudok sivalkodni egy-egy ruhadarab fel-levételénél, olykor kínok közt röhögve, fogaim közt sziszegve: „segíts már, ne röhögj”! A rúdedzések után – közben a tükör szembesített a valósággal – mindig balerinának éreztem magam. Valahogy eltűnt a fóka feeling. Vártam a péntekeket már. Annál is inkább, mert eddig mindig egyedül voltam edzésen, kvázi privát óráim voltak, ami jó sok figyelmet, de annál több melót is jelent. Nincs „kumizás”, egyedül én vagyok „megfigyelve”. Szóval vágytam, és vártam végre, hogy újra rúdon lehessek. És már az első alkalom után szárnyaltam. Furának tűnhet, de úgy éreztem, megint kapott egy frissítőt a nőiességem. Ezt ugyanis már korábban levezettem magamnak, mit adott nekem a rúd: önmagamat. Ketten a futással karöltve olyan profi kombót alkottak, hogy egyszerre érezhettem magam erősnek és nőiesnek. A futás ugyebár szeptembertől egy kicsit pauzán, a rúd, meg talán tavasztól teljesen offolva volt. Így se erőm teljében nem voltam, se nőiesnek nem vallottam volna magam. Mielőtt bárki azt hinné, hogy egy-egy rúdedzés során csak forog az ember a rúdon és hú de faján érzi magát, ki kell ábrándítsam. Először is a legkevesebb időt töltjük forgásokkal. (Mi nem pörgünk! Az a búgócsiga!) Leginkább azért, mert nagyon el tudok tőle szédülni. Két hete például az óra végén még a taccsot is kidobtam. Addig nyomtam, hogy nekem márpedig a koreó kell, hogy óra végén már más kellett: nevesítve maga a wc-csésze. Másrészt azért mert a forgások közti elemeket is gyakoroljuk, erőnléti elemeket, stb. Ja! És ami a legfontosabb: egy „szimpla” mászáshoz, forgáshoz is kell energy. Szóval rúdon azért eléggé átmozgatom mindenféle izomcsoportomat. Ha már csak az óra eleji erősítést vesszük is alapon, aminek köszönhetően tegnap épp levegőért kapkodtam percekig, mert úgy éreztem hasba szúrtak már egy bazi nagy tőrrel. Nem holmi piaci bicskát éreztem hasfalam egyes pontjaiban, hanem rendes bozótvágó eszközök széles választékát. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett: végre lesz hasizmom… ha ezt túlélem! Január 2-án pedig megtört a jég – na nem az időjárásnak köszönhetően – FUTNI VOLTAM EMBEREK!!! „Börtönéből szabadult sas lelkem” – mondhattam volna, de egyelőre beértem azzal is, bejglin és vendégségek által az utóbbi hetekben feltunningolt fenekemet viszonylag gyors tempóban tudom vonszolni minden kellemetlen, nehézséget okozó érzés nélkül. Egy ideig. Majd jött a szörnyű felismerés. A gyomrom. Már megint kezdi! Nem! Nem és nem! Bekapcsolt a terelő funkció! Pont beleröhögtem a képébe. Tudod, mikor fogsz te itt már az elején elkedvetleníteni?! És érdekes módon futás végéig kitartott az elterelő hadművelet. Hogy ezt én tavaly miért nem tudtam alkalmazni? Na jó, azért most még csak egy futással ismerkedő távon vagyok, valószínűsíthető, hogy gyomrom panaszos hangjai visszatérő vendégem lészen majd a következő időszak alatt is. Újra megígértem magamnak fűt, fát, hogy most már tényleg a végére kellene járni az egésznek… hacsak… hacsak ez nem a félelem. Ha ezt is, mint megannyi más dolgot, nem az agyam generálja itt nekem!? És elkezdtem törni a fejem a korábbi időszakokon. A futásokkal egy ideig abszolút összehazozható volt a gyomorfájás. Az nem vitatható. De a pihenő időszakomban is voltak gyomorpanaszok jócskán, minek következtében az orvos által, még anno az ügyeleten felírt levél gyógyszer készletem erősen megcsappant. Fájdalmak tájékán is mindig idegeskedés vett erőt rajtam előtte… A futás is egy idő után agyból ment, akkor is ideges voltam… Talán féltem… Talán azért haladok, azért működöm fél elemmel? Bevallom, nem először fordult már meg a fejemben. Most másodikán is, a futást megelőzendő percekben izgultam, vagy talán izgatottabb voltam, hogy hogy fog menni, nem vallok-e kudarcot akár már az első ötszáz méteren, stb. Na de könyörgöm! Ha már ennyitől gyomorgörcs jön rám, mi lesz a versenyek előtt? Ott aztán nem kis jó értelemben vett para van előtte. Mondjuk láttunk már csodát, mikor 2018-ban a felkészülési időszakomat végig beárnyékolta fájós lábam, és a nagy napon semmi nyoma nem volt egész addigi kínjaimnak. Emlékszem, szegény Péter olykor azt sem tudta, hogy tegye össze hétről-hétre futóműveimet, mert én csak nyomtam beléjük a kilométereket, annak ellenére, hogy a testem már akkor jelzett. Valószínűleg ez a gyomor cucc is valami ilyesmi lehet. Gondolta az én kis csalafinta központi rendszerem, a lábadat kimasszírozzák, de a gyomrodat nem fogják tudni. Valahol ki kell jönni a „félelemnek”, hogy fél elemmel működhessek csak. De én nem akarok ennek engedni. Mert ennek semmi más vége nem lehet, mint hogy a nadrágszíjon kelljen engedni egy idő után, nem is keveset. Mindenesetre egész jól ment – ezután a rövid kis intermezzo után – a másodikai futás. A mai meg aztán… Nem ugrottam nagy kedvvel neki, ezt vállalom. Délelőtt a boltból hazafelé még azon tusakodtam magamban, mikor menjek futni, a nap mely szakaszában, mert délelőtt még elég hideg volt, és nem volt kedvem mirelit csirkét csinálnom magamból már rögtön a második edzés alkalmával. Futópadra csak hányinger kíséretében tudtam gondolni, így az szóba sem akart jönni, gondolataimból már önként szállt ki gyors hirtelen. De tudtam, valahogy meg kell oldanom a dolgot, nem lehet, hogy már rögtön a második edzést elkummantsam. Délutáni alvás – inkább nevezném gyorstöltésnek, amiket én mostanában délutánonként tudok aludni – után egy kicsit olvastam még. Jól esett, hogy a karácsonyi szünet alatt végre két(!!!) könyvet is ki tudtam olvasni. Ez merőben új érzés volt, már ha csak az elmúlt két év karácsonyi szüneteit nézzük is, amikor is leginkább főiskolai tételeimmel, illetve szakdolgozatom megírásával vacakoltam. Na jó, csak olyan lightosan, de akkor is. Most élveztem, hogy a napjaimból kicsíphetek fél, vagy akár egész órákat és olvashatok. Két könyv, meg aztán maga a kánaán! Már olvasás közben figyeltem a kinti fények olvadását, tudtam lassan nincs mese, indulnom kell, így is valószínűsíthető, hogy fejlámpás lesz futásom vége. Viszonylagos gyors készülődés. Jaj, de utálom ezt a fekete színű futógatyámat. Olyan mint ha búvárruha lenne rajtam, nehezen jön fel rám, fura az anyaga, és a végén még nehezebben tudom magamról lehámozni. De meleg és emiatt sajnos muszáj magamra öltenem. Megbeszéltem magammal – bízva, hogy hiúságomra mérhetetlen csapást tudok mérni – a futástól jobban fogom magam érezni, könnyebb is leszek, tuti biztos álomalakom lesz a végére. (Na jó, ezt azért nem tudtam teljesen beadni. Újévi tréfának , vagy kegyes hazugságnak is utolsó! De hogy jobban éreztem magam a végére az bejött. Kettőből egy, nem rossz arány!) Elindultam. Elindultam? Szárnyaltam! Suhantam! Te jó ég! Mit ettem? Mitől megy ma ilyen jól? Nem hinném, hogy az ebédre fogyasztott zöldborsó főzelék tette volna meg emígyen áldásos hatását, mert akkor mától minden edzésnap csak zöldborsófőzeléket fogok fogyasztani. Elég egysíkú, de hathatós segítség lesz a felkészülés során. Hazaértem és még mindig minden a helyén volt. Gyomorpanasz sehol. Persze, nyugtával dicséri az ember a napot. A karácsonyi szünet alatt végre pihentem, volt időm fizikailag feltöltődni. Ahogy a dal is mondja, „Lesz még rosszabb”, jönnek a hétköznapok majd, amikor is pihenésnek vajmi kevés helye lesz unalmasnak nem mondható heteim, hónapjaim során. De most egyelőre örülök a mai apró sikernek. Még nem nagy távot tettem meg, csak lassan húzom be gépemet a felszállópályára. Nem dobom rá a kerozinos tartályt és gyújtom be azonnal, mert abból csak sérülés lesz, meg megint csömör. Májusig kell elérni a versenyformát. Itthon a fürdőkádban elgondolkoztam, végre jön egy olyan nyár, amikor már nyár elején túl leszek a nagy versenyen. Nem kell a nyaralás alatt hajnalban kiosonni az apartmanból, míg a többiek igazak álmát alusszák. Meg talán a textilt is könnyebben dobom le a vízparton. Azt nem mondom, hogy felhőtlenül, olyan szerintem nekem sosem lesz, de talán nem a pokrócot vonszolom majd magamon a plázson, megteszi egy törülköző is. :-) Addig jó lenne legyőzni mindenesetre a félelmeimet, hogy ne fél elemmel működjek. Remélem, a rúd és a futás kombó egészet alkot majd! Budapest, 2020. január 4.