Választások! Választ ások!

Szoktam mondani, minden okkal történik. Az elmúlt időszakban rengeteg féltést, aggódást kaptam, ami a „futókarrieremnek” – már ha annak nevezhető a futkározásom – volt köszönhető. Ugyebár a nyáron egészségügyi okok miatt elúszott az idei maratonom. Akkor írtam is egy bejegyzést, miszerint most sajnos újra kell gombolnom dolgokat, mivel az egészségem fontosabb, mint bármilyen verseny. Ezt sokan úgy értelmezték, befejezem a futást. De megnyugtatok mindenkit – vagy sokakat felbosszantok: nem, szó sincs arról, hogy befejezem a futást. Csak bizonyos vizsgálatokat meg kell csináltassak, de a futás marad. Nem is tehetnék másként. Mert bár próbáltam végiggondolni, hogy vajon mi lenne ha…, az élet mindannyiszor kinyúlt értem egy láthatatlan karral, és furcsa jelekkel visszarántott a tudatba: nem hagyhatom abba! A szeptemberi Wizz Air félmaraton óta, bevallom, nem törtem magam össze, hogy az aszfaltot koptathassam. Mikor a Wizz Airt futottam, már az utolsó kilométereken, a Szabadság hídon a lábaimnak mantrázva ígértem, mindjárt vége, nem lesz több, most egy ideig nem lesz több. Megígértem nekik, és úgy éreztem ott, akkor, hogy sokkal szabadabban, könnyebben is futok. Zita barátnőmet „végigkísértem” több ponton szurkolva neki a Maratonon! Nagyon ügyes volt, és nagyon büszke voltam rá. Ott borult meg Ő is belül, ahol tavaly én, a 33. kilométer környékén, a Margitszigeten. De tesójával lelkileg kibillentettük és onnan már lenyomta. Teljesen más volt kívülről nézni a versenyt, mint belülről átélni. A Maraton előtti estén még egy kicsit sírdogáltam, amiért elment ez az idei év. Sok minden meghiúsult, amit elterveztem, de sok más viszont teljesült, amiről csak álmodtam, vagy nem is számítottam rá, nem is reméltem. Elúszott ugyebár év elején a Bécs Maraton, amire télen készültem. Aztán elment a Prága Félmaraton, áprilisban a II. Szeged Maraton. Nehezen dolgoztam fel azt hiszem ezeket. Persze volt Vivicitta Félmaraton, volt Moonlight Run, volt Dunakanyar Félmaraton, volt Wizz Air Félmaraton, volt minden. Idén teljesítettem a 10. félmaratonomat, amire egy pár éve ugyebár még nem is gondoltam volna. Lett új munkahelyem is, új kihívások, és minden egyéb. Csak egy dolgot nem vettem számításba: tavaly november óta alig pihentem. Leszámítva a tavaly decemberi, orrműtéttel járó kényszerpihenőt, a testem nem mehetett szabadságra. Hülye módon nem pihentem. Hajtottam, hajszoltam az újabb sikert. Pedig ki kellett volna élveznem az októberi csúcsraérésemet. Mert nekem minden bizonnyal ez lesz a max. teljesítményem. Nem fogok soha Spartatlont futni. Sokszor mondom, soha ne mond, hogy soha, de ebben az egy dologban biztos vagyok, Leonidász lábát maximum csak turistaként simíthatom, csókolhatom meg. Az a táv, az a verseny, vagy akárcsak egy hasonló is, nem nekem teremtődött. Az emberfeletti. És részemről irracionális is lenne arról álmodozni. De nem is vágyom efféle babérokra, megmondom őszintén. Mert a 42-höz is már jócskán oda kellett tennem magamat a mindennapok során. Nem a verseny napja volt embertpróbáló, hanem az út, a hétköznapok, amíg oda eljutottam. De meg kell mondjam, nagyon megérte. Az anno felkészülési időszakomból a mostani mindennapjaimban még mindig egy csomó lelki dolognak élvezem áldásos hatását. Azt azonban el kell mondjam, hogy valóban elfáradtam. Mind lelkileg, mind testileg. A Wizz Air végén valóban úgy gondoltam, nem lesz egy ideig semmi sem most. Aztán az élet másként gondolta, nekem pedig intett, gomboljam újra ezt a dolgot, van még dolgom. Kezdődött azzal, hogy terapeutám, Jankovics Peti már a Wizz Air előtt a terepfutás lehetőségét susogta a fülembe, amit akkor én még elhessegettem. Szép a terepfutás, biztos jó is, de… És egy idő után azon kaptam magam, de mi jön a de után?! Akkor gondoltam először komolyan arra, megpróbálom. Tisztább levegő, kevésbé uncsi, kilométerre azonos pályák, földút és mégsem aszfalt, stb. Már épp ott tartottam, hogy ok, ok, egy kicsit pihenek, aztán elkezdek edzeni, kondizni egy keveset, nézek valami jó terepcipőt és próbára fel! A gyerekeim úgyis hálásak lesznek érte, elkísérem őket a Gyermekvasútra én meg futok egy jót a Budai hegyekben. Na! Micsoda kombó? Kettőt egy csapásra! Ez valószínű így is lesz, azonban az élet még csavart egyet az általam kifundált utamon. Először is két helyre is „beálltam segítőnek”, futást segítő, vagy nehezítő személyzetnek: barátnőm jánykáját, illetve imádott kozmetikusomat kísértem, kísérem mostanság. Majd olyan dolog jött, akkor, mikor nem is számítottam rá, ami már régi álmom volt, és nem is gondoltam volna, hogy pont idén kapom visszarántó „mentőövnek”. Két éve már próbálkoztunk UltraBalaton csapat indításával. Akkor személyek hiányában sajnos nem jött össze. Én egy rövid időre el is engedtem a bulit, de valahogy minden évben bennem volt egy kicsit gondolatban. És idén, amikor tényleg elengedtem már sok mindent, amikor azt gondoltam, jövőre majd valamikor tavasszal elkezdek egy kicsit felkészülni, semmi stressz, semmi verseny, maximum egy-két félmaraton, meg egy váltóverseny, meg ugyebár a terepfutás, aztán annyi, akkor jött a régi álmom. Nem merem elkiabálni, hogy igen, igen, ultrabalatonista leszek, hiszen ebben az évben az újratervezés bajnokává avanzsálódhattam volna már, ha lenne a világon ilyen cím. Szinte minden tervemben egyszer felvillant az Reloading felirat. Október 15-én, egy elég nehéz napom estéjén jött a megkeresés Melindától, aki főnököm, barátom, nem is tudom igazából minek nevezhetem. Ő segítette nagyobbik fiamat 8 hónapos korában mozgásfejlődés területen, most pedig egy kissé más nexusban, de az enyémet fogja. Pont azt terveztem, hogy másnap, 16-án futok egy kicsit, mert nagyon kezdett hiányozni a futás, és már gondoltam, futáshiányom szülte idegbajomat ideje csillapítanom, de így aztán szárnyakat kaptam a másnapi futásomhoz. Azt nem írom még, hogy újrakezdésemhez, mert még egy kis időt adtam magam a regenerálódásra, erőgyűjtésre, gyógyulásra, pihenésre, kiéhezésre, kiszáradásra és újravágyakozásra, vagy bárminek nevezhetjük. Már alakul a dolog, mert már sokszor kapom magam azon, jó lenne már futni. Az elmúlt időszakban is nálam volt a futócuccom, ha elutaztunk. Mint ahogy előző hétvégén is, Orosházán. Igaz, két útból kétszer nem futottam, de valahogy már maga a tudat is megnyugtatott, valóban hiányzik és számolok a cuccommal, lassan, valóban egy kis pihenés után újra beindul majd motorom. Miközben a hír másnapján a kilométereimet faltam nagy boldogan, azon töprengtem, már megint itt vagyok. Egy villanypóznán választási plakát feszített. Nekem pedig beugrott, most én tulajdonképpen választ ások. Illetve válaszokat fogok ásni magamban, mivel majd lesznek hosszabb útjaim, izzasztóbb, fárasztóbb edzések is, és ott megint lesznek jócskán belül eltöltött órák, amikor is a tavaly felszínre kapirgált dolgaimat elrendezgessem, újabbakat hozhatok felszínre, és meg kell tanulnom elfogadni is őket. Úgy szoktam fogalmazni, a tavalyi év volt az önismeret éve, a következő lesz az elfogadásé. Amiket megismertem magamról, a környezetemről, azt most lesz időm elrakni a helyére. Ez lesz a nehezebb meló. Múlt hétvégén már megtudtam, hogy csapatunk nevezését elfogadták, és orosházi utunk péntekén Melinda ezt röpke telefonbeszélgetésünk alkalmával meg is erősítette. Már ez nagyon sokat jelentett nekem, ez rendkívül sok erőt, elszántságot pumpált belém. És persze kapásból a lámpa is felgyulladt a képzelőerő feliraton bennem. Felhívtam Sanyit is, hogy elújságoljam Neki mi történt, mi fog velem történni, mire Sanyi mosolyogva nyugtázta: „Manó! Ez volt a Te régi nagy álmod!” Igen, ez tényleg nagy álmom. Ahogy az autóutunk végefelé ábrándoztam az autóban, a rádióból megszólalt Withney Houston One moment in time című dala. A szövege ugyebár magáért beszél, ahhoz nincs mit hozzátenni, ráadásul a tavalyi maratoni inspirációm egyik dala volt, és idén a Wizz Airen a fülemben szólt is. Mivel nem sokkal voltam Melindával és Sanyival való beszélgetés után, megint csak azt gondoltam, ez sem véletlenül szól, ez most nekem szól. Van a dalban egy sor, miszerint „When I’m racing with destiny… (Mikor a végzettel versenyzem….), amikor is azt gondoltam, én jövő májusban valóban a „végzetemmel” kelhetek versenyre. Ez milyen régi álmom volt. Vasárnap reggel pedig a szállásunktól nem messze lévő élelmiszerboltba indultam. A bolt előtt békebeli újságos bódé állt. Már szombat reggel megcsodáltam, de akkor még siettem és nem nagyon figyeltem mi is van igazán a kirakatban. Vasárnap reggel azonban a boltot zárva találtam. Viszont az újságos bódét nyitva. Gondoltam megnézem a boltot közelebbről, olyan régen vásároltam ilyen bódéból. Az épület elé érve egyből a Runner’s World látványa csapott szemen. Azon is a szalagcím: „Kezdőként terepen? Eláruljuk, hogy kezdd el!” Na tessék! Már itt is ezt nyomják!? Valamit akkor tényleg nagyon akarnak fentről tőlem. A mostani hétvégén kicsit átgondoltam, miként szeretnék újra formába lendülni. Lesz dolgom bőven a testemmel, erőmmel, állóképességemmel. De még sok a titok! Előttem is. Viszont remélem, nemsokára többet mesélhetek. Addig nem szeretnék semmit senki nózijára kötni, míg meg nem terveztem pontosan, fel nem építettem a dolgokat, illetve el nem kezdtem megvalósítani terveimet. Újabb „Elfújta a szél” című darabot nem kívánok írni! Egyelőre úgy kezelem a dolgot, kezdőként vagyok új terepen.

További blogbejegyzéseim

Kunzit, a sárkány

  Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány. Aki ismerte, szerette, de Ő valahogy mégsem bízott saját magában, a képességeiben, sosem volt elégedett önmagával. Sokat mosolygott, nevetett, de mosolya mögött saját maga számára is olykor megmagyarázhatatlan rossz érzések lapultak. Egy napon aztán vándorlásai során hallotta, él, nem is olyan messze egy sárkány, akit Kunzitnak hívnak, és csak ...

Fél elem

Szeretem a nyelvi játékokat. A fenti címet egy műsor kapcsán hallottam. Azonnal megtetszett, és elkezdtem magamban ízekre szedni. Félelem! Mit is jelent nekem ez a szó? Mitől félek én tulajdonképpen? Ha félelmem van, akkor tulajdonképpen fél elemmel működöm: egyik felem a pozitív, másik a negatív töltet. Furcsa módon a futás jutott azonnal eszembe erről a szóról, illetve szójátékról. A szeptemberi Wizz Air futás óta nem igazán futottam. Inkább csak nagyon kis, rövid távokat tettem, olyan szinten tartás végett, illetve segítettem futni más valakinek, vagy talán lehet, egy életre elvettem ...

“Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen…”

Hát igen! Ez a pont is eljött. Várható volt. Egyszer el kellett jönnie. A testem, a lelkem jelzett: eddig és ne tovább! Elég volt. Furcsa ezt olvasni tőlem, mi?! Nekem is fura leírni, de meg kell tennem. Mindenkivel szemben így fair. Azokkal szemben, akik támogattak, szurkoltak nekem mindig. Azokkal szemben, akik ellenem szurkoltak. Zitával szemben, akivel szerettem volna valóban futni maratont. Aki nagyon bevállalós módon nekivágott velem a felkészülésnek. Aki a múlt héten, mint egy gép, egy rossz mukk, egy nyikkanás nélkül, mosolyogva, röhögve futotta körbe a Velencei tavat. Ahogy Ő ...