Gyorsan ment az idő és végre indulhattam táboroztatni. Tele voltam kíváncsisággal, tettvággyal, izgalommal, félelemmel. Két nappal előbb érkeztünk mint a gyerekek, volt még mit tanulni, előkészíteni, kipróbálni, letesztelni, szóval nem unatkoztunk. És végre elérkezett az idő, amire mindannyian vártunk, jöttek a gyerekek. Megkönnyeztem az első érkezését. Csodálatos pillanat volt. Tele voltam kétséggel, hogy tudom-e nekik azt adni amire szükségük van, hogy a legjobban segíthessek nekik. Aztán a tábor folyamán valahogy minden a helyére került. Nem mondom, hogy sose hibáztam, de valahogy megtaláltam a helyem ebben a csapatban. Ha segítségre volt szükségem mindig kaptam és én is pont ott voltam ahol és amikor kellett. A gyerekek pedig irtó jó fejek voltak, nagyon jó volt látni ahogy kinyílnak, élvezik a tábort, nevetnek, barátkoznak, segítik és buzdítják egymást és egy felhőtlen hetet töltenek el együtt. Életem egyik legjobb munkája volt ez a hét. Nehéz és fárasztó és feltöltő és felemelő. A táborvezetők odafigyeltek ránk, önkéntesekre is, tényleg érdekelte őket hogy vagyunk. Bizalmat kaptunk és visszajelzést és a legnagyobb elismerést, visszavárnak. A férjem is annyit kérdezett mikor hazaértem, hogy megyek-e jövőre is? Én nagyon szeretnék, de nem érem be ennyivel. Itt jött a képbe az adománygyűjtés, hogy máshogy is részt tudnék venni ebben, bevonva benneteket is, hiszen segíteni olyan sokféleképpen lehet. Ezért tovább gondoltam az esti sétákat, de erről egy következő írásomban számolok be. Úgyhogy folyt.köv.! 😊