Igen. A rövid lényeg és valójában a legfontosabb dolog: célba értem a vasárnapi futáson :) Kemény...nagyon kemény küzdelem volt, de ma már örömmel jelentem, hogy megnyertem a csatát ;) Vasárnap még valami olyan címet adtam volna a bejegyzésnek, hogy "Félresikerült félmaraton"... :D De pár nap múlva már valószínű úgy írnék, hogy "Utolsóként az első" :D Azt hiszem ezzel el is árulom, hogy elég vegyes érzelmekkel zártam a napot és sajnos elmaradt a várt eufórikus állapot. Mostanra már sikerült a mosolygós oldalra billentenem magamat és őszintén jó érzésekkel gondolok vissza a második félmaratonomra. Talán ha ez lett volna az első ilyen távom másképp gondolkodom, de akarva akaratlanul hasonlítgat az ember, és ha több versenyélmény van már mögötte, akkor vannak elvárásai. A hangulattal, de még inkább a teljesítménnyel kapcsolatosan is. Hogy is zajlott a verseny... Pénteken megvolt a rajtcsomag, feltérképeztem a terepet, szombaton igyekeztem pihenni, és a legnagyobb félelmem, az elalvás sem következett be :D Reggel kiértem időben, feltöltődtem a többi lila futó között és vártam a rajtra. Az első 8-9 km nagyon jól telt. Nem néztem időt - talán ez volt a hiba :D -, csak futottam, hol a tömeggel, hol saját tempóban, néztem az embereket, hallgattam a zenét. A Margit-szigetnél vártak a lilák <3 Most is borsódzik a hátam az érzéstől, ahogy közeledtem feléjük és tudtam: nekem szurkolnak, értem kiabálnak :) Szuper volt! Kicsivel később hugom várt rám, aki simán megérdemelné a fődrukker szerepét, mert zavarba ejtően készült és drukkolt nekem végig <3 Ezúton is nagyon köszönöm Neked! Így telt nagyjából a táv fele, kb. az Árpád hídig.  Ott viszont sokkhatásként ért a felismerés egy fordítóban, hogy nem sokkal mögöttem már jön a záróbusz. Elmondani nem tudom az érzést, de a versenyről ez maradt meg bennem a legjobban :( Kiment belőlem az erő a meglepettségtől és az agyam onnan kezdve elkezdett kattogni, választ találni arra: hogy lehet ez? Hiszen addig végig jónak éreztem a futásomat, és bár nem voltak naiv céljaim, de attól nem féltem, hogy ne bírnám lefutni szintidőre a távot. Sajnos nem jókor jött a sokkhatás, a frissítést ígérő szigetfutás végig agyalással telt. Őszintén elgondolkodtam azon, hogy felülök, mert akkor ott azt éreztem, nem leszek képes végig úgy futni, hogy nyomomban a busz... Ez egyszerűnek tűnhet, de higgyétek el, nem az :D Leírhatatlanul nyomasztó volt a tudat, és futás közben nehéz volt felülkerekedni és előszedni a tartalékokat, mert minden megindulásomnál az az érzés kerekedett felül, hogy vajon mennyire van mögöttem, sikerült-e kis előnyt szereznem... Hát szóval akkor jött jól, hogy volt egy ÓRIÁSI szurkolótáborom... <3 Sorra ugrottak be az üzenetek: "Hajrá! " "Repülj!""Tudom, hogy meg tudod csinálni!" "Követendő az elszántságod!" "... bátor vagy..." és sorolhatnám... Előttem voltak a lilák, akik vártak a Jászai térnél, előttem volt hugom, aki direkt szurkolós pólót festett éjszakába nyúlóan értem... előttem volt a kisfiam, aki saját maga találta ki, hogy csináljunk egy "Hajrá, anya!" táblát és azért várt rám a célban, hogy az utolsó 100 métert együtt futhassuk le... Barátok, rokonok, régi, új ismerősök... mind mind, akik bíztak és hittek bennem és támogatásukkal erősítettek az elmúlt hónapokban... Írhatnám, hogy ettől aztán szárnyra kaptam, de sajnos nem így volt :D A holtponton viszont kétségtelenül sikerült átlendülni, ahogy mindezt végigpörgettem a fejemben. Nem lehet, hogy nem futom le... Sikerülni fog, mert sikerülnie kell. Más opció nincs :D Amíg agyaltam, szépen teltek a kilométerek és ahogy hátranéztem, már nem láttam a buszt. Akkor haladtam el a lilák mellett, jót nevettem tesóm újabb tábláján és futottam lelkesen tovább. A pesti rakpart fordítójánál jött a felismerés, hogy a busz bizony nem azért nem látszik, mert én hude felgyorsultam, hanem azért, mert más útvonalról érkezve ott várja az utolsókat :D Ezen már csak röhögni tudtam :D Ahogy közeledtem, láttam, hogy éppen beszáll a sofőr és kezdi beindítani a járgányt... Hát, ilyen nincs, gondoltam és rákapcsoltam :D Persze ezek a rákapcsolások 15 km-el a lábamban már egyre rövidebb időre voltak elegek, de küzdöttem, ameddig tudtam :) Látva a 16 km-es táblát már biztosra vettem, hogy valahogy lefutom, mert olyan nincs, hogy ne bírjak még 5 km-t... 18 km körül már mellettem tekert a záróbicajos és hamarosan odakocogott a buszról egy rendező, jelezve, hogy kívül vagyok a szintidőn, lehet, hogy fel kellene szállnom. Nem tudom, hogy ez máskor is lehetőség-e, vagy csak közel a végéhez, netalán annyira határozott voltam (vagy annyira szánalmas :D), mindenesetre abban maradtunk egy gyors eszmecsere után, hogy futhatok tovább, rajtszámmal, de csakis a járdán és nagyon vigyázva a forgalomra. Elmondani nem tudom, mennyire hálás vagyok, hogy erre lehetőséget kaptam és hogy mindezt kulturált módon tudtuk megbeszélni. Mint ahogy baromi hálás vagyok a frissítőponton dolgozó önkénteseknek is, akik még vették a fáradtságot és futottak elém vízzel a kezükben, pedig már pakolniuk kellett a standokat. Mindenkinek volt egy jó szava... Mosolyogtató volt hallani, hogy én vagyok a legjobb, meg nekik én vagyok az első, mert nekem azért erős kétségeim voltak így a buszt követve a mezőny végén :D A járdán félreálltak az emberek, sokan tapsoltak, mosolyogtak... Röpködnek elém az arcok, a sok-sok kedves és erőt adó arc <3 Magam sem tudom már hol és mikor, de egyszer csak ott volt velem szemben drága futótársam két kislányával <3 Óriási erőt kaptam akkor ott tőlük, köszönöm! <3 Valahogy így jutottam vissza Budára... az utolsó kilométereken már a pályát is keresnem kellett, mert hipersebességgel bontották, hogy a forgalom a tervezett percben megindulhasson az utakon. Lecsaphattam volna a hdínál a távot, senki nem nézte, de én még becsültből elmentem a Bálnáig ;) Vicces is volt egy nő kérdése, aki azt hitte, a túlpartról csak idáig kellett átjönni :D Nem volt erőm válaszolni és magyarázni, hogy neeem, az Árpád-hídig futottunk :D Együtt haladtam még sokáig a kísérőautókkal, rendőrökkel, mentősökkel. A célegyenesben még egy hatalmas löketet kaptam a liláktól és igen, még nagyobbat a családomtól és barátimtól az utolsó 100 méterre <3 A mezőny utolsójaként értem a célba. Nem mondom, hogy futottam, mert az már tényleg nem volt annak nevezhető :D :( Az érmet akkor ott, nem tudtam elfogadni... Átvettem a befutócsomagot, de nem érdekelt, mi van benne... Iszonyatosan kimerült voltam fizikailag, de még inkább lelkileg... Nagyon kemény csata volt ez önmagammal szemben, és bár még siratom kicsit a várt élmény és eredmény elmaradását, ma már igazán büszkén gondolok arra a teljesítményre, amit ott véghezvittem. Nem olyan volt ez a félmaraton, mint vártam... Annál sokkal sokkal sokkal keményebb és ugyanakkor sokkal sokkal jobb. Az első félmaratonomon nem volt senki a pálya mellett, egyedül küzdöttem végig, és "csak" a célban vártak rám. Az esélytelenek nyugalmával futottam, így minden kilométer ajándék volt. Most biztos voltam benne, hogy lefutom, így a csalódás az úton kellett feldolgozni. Ellenben most szuper volt megtapasztalni milyen, ha mások is együtt készülnek velem, ha ott állnak végig mellettem és bíznak bennem. Talán még jobban is, mint én saját magamban :) A tudat, hogy ennyien és ennyire hittek bennem egy óriási ajándék, melyre nincsenek szavak. És igen... ez a futás is bekerülhet a különleges eredményeim közé, hiszen első olyan versenyem volt, ahol utolsóként értem célba ;) De célba értem és számomra ez a fontos <3