Kevesebb, mint egy hónap és rajthoz állok. Most már minden nap gondolok a versenyre. Látom magam előtt az akadályokat, csontjaimban érzem a feszültséget, hallom saját megkönnyebbült sóhajomat, amikor átérek a célvonalon. Január óta készülök teljes erőbedobással, a tőlem telhető legnagyobb szorgalommal. A szabadtéri futások miatt kétszer is lebetegedtem, de akkor sem adtam alább. Rengeteget fejlődtem, talán kicsit a környezetemet is meglepve ezzel. Pedig sokan azt mondták, ez nem nekem való. Nem nőknek való. Ennyi idősen már mással kéne elfoglalnom magam. Gyenge vagyok hozzá. Hülyeséget csinálok. Nem fog menni. De én végig próbáltam azokra figyelni, akiknek felcsillant a szemében a lelkesedés, amikor megtudták hova készülök. Azokra, akik folyamatosan érdeklődtek, hogy haladok. Akik bátorítottak, akik adtak egy jó tippet a felkészüléshez, vagy akik csak egy jó szót szóltak. Rájuk figyeltem, a többin meg csak mosolyogtam. Már jó ideje nem veszem fel a negatív megjegyzéseket és én is törekszem arra, hogy ne legyek kritikus más álmait illetően. Őszintén hiszek abban, hogy mindenkit meg kell hagyni a saját őrületében. Ha a célok elérhetetlenek vagy nehezek, akkor is bátorítanunk kéne egymást, mert ha még nem is sikerül elérnünk, amit terveztünk, akkor is jobb, ha legalább megpróbáljuk, mint, hogy tétlenül ülünk. Szerintem mernünk kéne nagyot álmodni. Merész célokat kitűzni és hajtani érte. Mindennap. Számomra sok dolog, ami még januárban lehetetlennek tűnt, ma már könnyedén megy és ez új lendületet ad a folytatáshoz: Vajon mit tudok még kihozni magamból az elkövetkező 28 napban? Sokszor azt érzem, nem is a verseny a lényeg, hanem az edzéssel eltöltött órák. Küzdelem saját testi és lelki korlátainkkal, hogy erősebbek, gyorsabbak, ügyesebbek és bátrabbak legyünk. Eléggé klisés, de igaz a mondás: "Az út a lényeg, nem a cél." Így valójában a rajtvonalnál már ugyanaz leszek, aki a célba érve a nyakába kapja az érmet. Spártai. Talán már most is az vagyok. Csak a testem ne fájna folyton az izomláztól. :)