50 km terepen. Komfortzónán belül. Igen, nálam ez így működik. Aki ismer, tudja: nem rohanok. És nem is akarok. Bármilyen furcsán hangzik, én komfortzónán belül futok. Most is így indultam neki – lesz, ami lesz, szépen, nyugodtan. Szokás szerint fejben kis szakaszokra bontottam az egészet. Nem 50 km volt, hanem sok kicsi. Ha túl hosszúnak tűnt egy emelkedő vagy az út, csak a lábam elé néztem. Egy lépés. Még egy. És még egy. Az előző éjszaka nem sikerült eleget aludnom, korán is kellett indulni (spoiler: ide nem lehet elég korán érkezni 😅). Már a rajtnál rengetegen voltunk, az első kilométerek inkább szóltak az udvarias kerülgetésről, mint a futásról – főleg, hogy többnyire felfelé mentünk. Nálam az nem sprint kategória. Féltávig sikerült mindent meginnom, amit vittem (kész csoda), úgyhogy jött a kötelező tankolás. A harmadik szakaszra végre ritkult a mezőny. Voltak részek, ahol tényleg csak az erdő volt és én. Illatok. Madarak. Fények az erdőben. Na ezért éri meg. Aztán valahol 30 km körül jött a fal. Szó szerint. 25–35% emelkedő. Egy pillanatra átgondoltam az életem… és azt is, hogy talán nem lett volna rossz ötlet előre megnézni az útvonalat 😅 Ott már nem az volt a kérdés, hogy futok-e. Hanem az, hogyan megyek tovább. És itt lett ez az egész más. Eszembe jutott, hogy miért vagyok itt. Hogy ez most nem csak egy kihívás. Hogy közben a Bátor Tábor-ért is megyek. Nem nagy felismerés volt. Inkább egy csendes emlékeztető. Menj. És mentem. Nem lett könnyebb az emelkedő. Nem lett rövidebb. De valahogy mégsem ugyanaz volt. A tetején mentők és tűzoltók vártak. Arra gondoltam, ha visszacsúszom, legalább gyorsan összeszednek. Nem csúsztam 🙂 Valahol a Turul alatt újra összeértek a távok, és hirtelen megint rengetegen lettünk. A keskeny ösvényeken már nem is a futás volt a legnagyobb kihívás, hanem hogy haladjak úgy, hogy közben senkit ne zavarjak. A pálya végig gyönyörű volt. Az erdő adott. Nekem csak az emberekből volt néha kicsit sok – de ez is része ennek az egésznek. A végén már nem nagyon volt mit gondolni. Csak az maradt, hogy megcsináltam. És hogy ez most tényleg más volt. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki bármilyen formában hozzátett ehhez. A támogatások, az üzenetek, a biztatás – még akkor is velem voltak, amikor épp egyedül mentem az erdőben. Ez az 50 km megvolt. Ami igazán számít, az az, ami közben történt.