Minden évben van egy “nagy tervem”. Nem feltétlenül hangos vagy látványos, inkább csak ott van a háttérben – valami, ami finoman arra ösztönöz, hogy kilépjek egy kicsit a komfortzónámból. Idén ezt a nagyobb célt augusztusra tettem. Ez az 50 km inkább egyfajta állomás – egy őszinte visszajelzés arról, hogy hol tartok most, fizikailag és fejben. Ami igazán vonz az ilyen kihívásokban, az nem a célidő. Sokkal inkább a hangulat. Teljesen más, mint egy klasszikus verseny. Nincs az a folyamatos bizonyítási kényszer. Mindenki a saját tempójában halad, a saját okai miatt, és ettől az egész sokkal emberibbé válik. Egyszerűbbé. Valóságosabbá. Jártam már ezen a környéken, de a teljes útvonalat nem ismerem – és ez így van jól. Nem akarok mindent előre kontrollálni, nem akarom pontosan tudni, mi vár rám. Inkább menet közben szeretném megélni. Lesznek emelkedők, könnyebb szakaszok, nehezebb pillanatok… és pont ettől lesz az egész igazán jelentős. Őszintén szólva eleinte csak maga a kihívás vonzott. De amikor rátaláltam a lehetőségre, hogy a Bátor Tábor-t támogassam, valami megváltozott. Más perspektívát adott az egésznek. És ekkor döntöttem el igazán, hogy belevágok. Mert innentől már nem csak rólam szól. Hiszek abban, hogy a mozgás sokkal több, mint fizikai teljesítmény. Egyensúlyról szól – nemcsak a testben, hanem fejben és az élet egészében is. És talán ez a legfontosabb: nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy elkezdd. Nem kell hatalmas terv. Bármikor el lehet indulni. Egyetlen lépéssel. Most még az út elején állok. Nem tudom pontosan, hogyan alakul majd, hol lesz könnyű, és hol tesz próbára. De egy dolgot már most érzek: egészen más így elindulni, hogy tudom, nem csak magamért csinálom. És a végén valószínűleg nem is az lesz a legfontosabb, hogy milyen idővel érek célba, hanem minden, ami közben történik.