Még 2015-ben kezdtem újra a futást. Akkor egy nehezebb élethelyzetben voltam, egy betegség ütötte fel a fejét a családban. Akkor a futás volt az, ami sokszor segített megőrizni a higgadtságomat, ami kipucolt. Segített a gyakorta éjszaka, mínuszokban letolt sok Km. És aztán benne maradtam a témában, azóta is kisebb szünetekkel, sokszori “újrakezdéssel”, de sokat futok. 2016-ban voltam először szurkolóként a budapesti maratonon. Az élménykülönítmény szurkolóival jutottam el, nézőként. Ott és akkor eldöntöttem, hogy nekem is el kell indulnom egy futóversenyen.   Igen ám, de ott volt egy kisebb elhízás és a dohányzás is. Állandó a hullámvasút. Pár hétig nem dohányoztam, aztán csak reggel meg este, de közben hol 90Kg felett voltam, hol csak 82-őn. Ettől hol ment a futás, hol nem.   Már 2017-ben kitaláltam, hogy futok az élménykülönítményben. Olyan menőnek tűntek ? Aztán persze jött a szokásos hullámvasutazás. De már nem tudtam elengedni ezt fejben. 2018 tavaszán már elkezdtem felkészülni, szintén a Vivicittára, de ott is súlygondok és a dohányzás miatt el kellett engedni. Aztán tavaly ősszel eldöntöttem, hogy ugyan már, tényleg rendesen kellene ezt csinálni. Hogy amit írtam is a bemutatkozásomban. Azoknak a gyerekeknek, családoknak, akik a Bátor táborban táboroznak, mennyit kell küzdeniük. És ők beleállnak. Akkor nekem is bele kell állnom ebbe. Van bennem egy kép egy Lélekmadár táborból. Amikor egy anyuka csendben áll a réten, kezében egy lufit fog, szusszan egy hatalmasat, és csendben elengedi a lufit. Na, az a kép mindig eszembe jut. És azóta az van, hogy ha fáj, ha nem megy, ha rosszul esik a futás, akkor csak azt mondom magamnak, hogy ugyan már, ez csak fájdalom! Hogy csak a lábam fáj, ez semmiség.