Egy álom, amely megvalósult. Láttam egy felhívást, hogy a Polar csapatába keresnek futókat az UB-ra. Megpróbáltam, elküldtem a jelentkezésemet, de még legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy bekerülök. Jött egy e-mail, hogy a Polar Vantage Csapat tagja vagyok. Szó szerint táncra perdültem az irodában, a kolléganőm furán tekintett rám, hogy mi is történt. Mondtam neki, hogy végre mehetek az UB-ra. Eddig nem sikerült sohasem bejutnom, ez egy szuper lehetőség, hiszen eddig inkább csak egyedül futottam a versenyeken, most végre próbára tehetem magam csapatban is. Nagyszerű érzés volt számomra, hogy nem csak magamért futok, hanem egy csapatért, azokért, akik ugyanúgy várják, és készülnek arra, hogy körbe futhassuk a Balcsit, mint én. Edzők segítségével készültünk végig. Sohasem fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy nem megyek edzésre, mindegy mekkora viharos szél süvöltött kint, tudtam, hogy mi a cél, tudtam, hogy meg kell tennem a többiekért. Nagyon élveztem minden percét a felkészülésnek, úgy éreztem magam mint egy "igazi" sportoló, akire figyelnek és segítik a munkáját. Mert ez az edzésterv, amit végig kellett csinálni, család, munka és egyetem mellett, azt gondolom, hogy a családom támogatása nélkül nem sikerülhetett volna. Bevallom őszintén volt olyan péntek délutáni futásom tűző napon, amit nem is tudom, hogyan is éltem túl. Hazaérve csak feküdni tudtam a földön, de tudtam, hogy ez is kell ahhoz, hogy jól tudjak szerepelni az UB-n. Vizi András, a csapat kapitánya elküldte a szakaszokat, hogyan is tervezi a kört és a tempókat. Hát amikor megláttam, azt hittem, hogy csak viccel. :) Az a tempó, amit hozzám beírt a táblázatba 17,5 km-re elképzelhetetlen volt számomra, én azt csak 10 km-en keresztül tudtam eddig tartani. Végigfutott rajtam, hogy most mi is lesz velem, hogy fogom én ezt teljesíteni. Ahogy közeledett az UB időpontja egyre feszültebbé váltam, a verseny hetében pedig fájt a talpam. Nos eddig ilyet még soha nem éreztem. Hengereztem, kenegettem, mindent megtettem, hogy rendbe jöjjön a talpam, de mindhiába. Elmentem még egy utolsót kocogni, és alig bírtam ráállni. Bepakoltam a csomagomat, gondoltam, ha nem lesz jobb, azonnal szólok Andrásnak, hogy baj van. De még vártam. Eljött a péntek, indulás Balatonfüredre. Fantasztikus emberekkel találkoztam, félszavakból értettük egymást. Szuper volt végre szabadon beszélhetni a futásról, végre megértenek, és nem tartanak csodabogárnak. :)Közösen kocogtunk egyet és csodák csodájára már nem fájt a talpam. Elfoglaltuk a szállást, beszélgettünk. Egész éjjel forgolódtam, az órám szerint értékelhetetlen volt az alvásidőm. Rettenetes fejfájással ébredtem, fáradt voltam. Szerencsére csak délután kellett futnom, addig tudtam egy kicsit pihenni és átgondolni, hogyan is fogok futni. Megérkeztünk Keszthelyre, ahol egyik nyáron futottam, férjem kísért bringával, kislányunk, Viki pedig gyerekülésben utazott, annyira kedves emlék volt ez számomra, hogy majdnem elsírtam magam. De gyorsan sietni kellett a váltópontra, Fenékpusztára, onnan kezdtem meg a futásomat. Tűző nap, sehol egy árnyék, a pulzusom az egekben, épphogy odaértünk, végre érkezett Flóra és már futottam is. Bringás kísérőm Andris volt, aki a leggyorsabb futó, akivel eddig találkoztam, nagyon büszke vagyok rá, szuper eredményeket ért el eddig, nagyon örültem, hogy ő kísért. Szépen tartottam a tervezett tempómat, nem érdekelt mennyi a pulzusom, csak futottam. Tovaszálltak a gondok, a vizsgaidőszak, a problémák, csak egy dolgon kattogtam, hogy hozzam az elvárt eredményt. Tudtam jól, hogy figyelik minden megtett km-t a csapat társak. 9 km-nél jártunk, amikor Andrist hívták, hogyan is állok. Andris csak annyit mondott, hogy mint egy robot úgy futok, szépen tartva a tempót. Sehol egy árnyék, kezdtem érezni, hogy fogy minden erőm, de hogy érdeklődtek a többiek újra szárnyakat adott. Házak között vezetett az út, nem volt túl változatos, de ez most nem is érdekelt, csak az, hogy folytassam, és ne adjam fel. 14 km környékén nagyon elfáradtam, égetett a nap, sütötte a fejemet, de én csak hajtottam, és még előztem. Megnéztem az órámat, hogy mennyi van még hátra, visszaszámoltam. Bíztattam magamat, hogy most már nem adhatom fel, csak menjek. Egyszer sem hisztiztem Andrisnak, egyszer sem mondtam neki, hogy már nem bírom tovább, csak futottam. Megláttam a csapatkapitányunkat, nagyon szurkolt, még egy utolsó sprint is ment. A legcsodálatosabb érzés, hogy a társaim vártak a váltóponton. Könnyekkel küzdöttem miközben levegőért kapkodtam, de megcsináltam!!!!!! 4:45-ös kili átlagok!!! A vége 17,63 km 1:23:58 alatt! Kihajtottam magam, maximumot hoztam ki magamból a csapatért! Amit megtanultam a verseny alatt, hogy egymásért küzdeni sokkal jobb, mint csak magunkért. Kihozni a maximumot a legjobb érzés. Őszinte könnyek, mosolyok és ölelések jellemezték ezt a versenyt. Sose gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám a Polar Vantage Csapata! Örülök, hogy részese lehettem, köszönöm a Polarnak a lehetőséget, a frissítést a Viwa Vitaminwaternek, az edzők munkáját, Réka és András nagyon profin felkészítettek minket. Ez egy igazi álom volt! :)