Ma futottuk le a 37. Wizz Air Budapest Félmaratont, ahol az egyik 2:15-ös iramfutó voltam. És bizony, megint kiérdemelte ez a futás a "legjobb" címkét, minden méterét, minden egyes másodpercét élveztem. Ez az év nem igazán a futásról szólt számomra, lévén hogy gyakorlatilag júliusban kezdtem ismét edzeni. Az egyik dolog ami motivált a visszatérésben, a két őszi iramfutás lehetősége, ezeket mindig is imádtam. Nagyon vártam már ezt a napot, őszintén szólva már hiányzott a versenyek hangulata. Amikor iramfutó vagyok, másokért futok, a futótársaim motiválom, igyekszem segíteni őket, és ez rendkívül hálás feladat. Ez még inkább hiányzott. Szoktam mondani, hogy annyi mindent kaptam a futástól, jó érzés valamennyit visszaadni, átadni belőle másoknak. És tényleg. A Wizz Air félmaraton - sokunk számára - mindenek előtt korai ébredést jelent, az iramfutóknak 6:40-kor volt a találkozó a Spuri sátra előtt. Ma inkább motorral mentem be Pestre, így azért gyorsabb, és parkolóhelyet sem kell keresgélni. Aztán mégis ez jelentette az első logiosztikai problémát: a sisak, a csizma, a bőrdzseki, a motoros nadrág meg a hátizsákom mind külön pakk lett, amit be kellett suvasztani valahogy a ruhatárba. Ráadásul dögnehéz volt, szegény ruhatáros lány megküzdött vele, amíg beemelte. Végül sikerült, cucc leadva, vissza a Spurihoz felszerelni. Ma Drahos Vera lett az iramfutó párom, aki amúgy az 1:45-ös csoportot szokta vinni. Vera személyében egy nagyon tapasztalt és eredményes futót ismertem meg. Miután beálltunk a (helyes) rajtzónába, jobbról-balról rámköszönt valaki, hirtelen rengeteg ismerős arc tűnt fel. Sokan jöttek a Mozduljból, voltak néhányan a Futótűzből, de legnagyobb meglepetésemre később a rakparton még egy általános iskolai volt osztálytársammal is találkoztam. Sokszor kérdezik tőlem, "hogyan tudsz ennyit futni, nem unalmas, nem magányos?" Nos, ilyenkor érzem igazán, hogy egy fantasztikus közösség tagja vagyok. Engem már itt, a rajtban, mikor még egy métert sem futottunk, átjárt a "futóünnep" érzés, annyira jó volt! Végül 7-8 perccel az első hullám után mi is elrajtoltunk. A Rákóczi-hídig mindig nagy a tumultus, ekkor még esélyünk sincs a megadott tempóval futni, nem akartunk senkin sem átgázolni. Miután ráfordultunk az alsó rakpartra, rendeződtek a soraink, felvettünk egy kellemes 6:18-6:20 környéki tempót. Fokozatosan lassulót futottunk, hogy a végén minél többen tudják majd tartani a tempót velünk. Az első kilométer annyira gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettük. A félmaraton egyik legviccesebb pillanata is itt volt: egy srác - fülében headsettel - IT supportot tartott az egyik kollégájának, miközben épp félmaratont futott. Amikor azt kérdezte a partnerétől, "értem, de hát én most mit csináljak?" szinte kórusban kiáltottuk: "fuss!" Elég vicces volt, megalapozta a hangulatot. Komoly tömeg gyűlt össze mögöttünk, minden hátrafordulás alkalmával megdobbant tőle a szívem. Ilyenkor lehet érezni igazán, mennyien bízzák az iramfutókra magukat, hogy értük és nekik futunk. Szívmelengető érzés. Futás közben mindig jönnek a hosszabb-rövidebb sztorik, történetek, ezzel is telnek a kilométerek. Volt olyan futónk, akinek ez volt az első Wizz Air félmaratonja, és csak a záróbusz elkerülése lebegett előtte célként. Volt, aki hosszú kihagyás után tért vissza, és velünk akart célba érni. Az egyik srác már féltávon nagyon szenvedett, de panaszkodás nélkül velünk maradt majdnem legvégig. Végül mindhárman előttünk értek be, a Szabadság-híd után - sokadmagukkal - még képesek voltak egy utolsó hajrával elhagyni bennünket. Ha van valami, amivel örömet lehet szerezni egy iramfutónak, akkor ez az. A Margitszigeten lepacsiztam egy karakán kiállású úrral, picit talán lassabb volt mint mi, de derekasan és mosolyogva futott. És 73 éves volt. Ez... ez aztán tiszteletre méltó, csodálatos dolog. Szeretnék 73 évesen én is így futni majd. Később, már a Szabadság-hídon egy 71 éves hölggyel is összeismerkedtünk, és ő is mosolygott. És ezek a mosolyok nagyon beszédesek. Többek között azért szeretem ezt a tempót iramfutóként, mert a táv közepétől azért már ad némi munkát, egyre-másra belesétálnak a futók. Igyekeztem mindenkihez odamenni, próbáltam pár motiváló szót mondani nekik. Amikor újból futni kezdtek - mert nem hagyom hogy tovább sétáljon - a legtöbben kifejezetten szép mozgással folytatták tovább. Ők azok, akik fejben engedik el, de a testük még nagyon is sokáig bírja. Ha sikerül őket ráébreszteni hogy képesek tovább futni, szinte csodákra képesek. És a legtöbben jöttek is velem, ami megint csak nagyon jó érzés. Már a szigeten, féltáv után láttam hogy a Garminom egyre korábban csippantja a kilométereket, így az előny amit az iramtáblázathoz képest jelzett, nem teljesen valid. Az Árpád-hídra még kb. 20-25 másodperc előnnyel futottunk fel, de a szigetről kifelé a Margit-híd felhajtóján ez elolvadt, hajszálpontosan azt futottuk, ami a táblázatban volt. Ez jó is meg nem is: így a frissítőpontokon gyorsabban kell áthaladni, kevesebbet lehet belesétálni. Ami megint csak jó is meg rossz is. Jó, mert ha nem sétál bele a fáradt futó, nem kell kínlódnia az újbóli elindulással. Viszont aki nem tud futás közben inni, akinek ehhez meg kell állni, annak kapkodnia kellene. Épp ezért Verával - anélkül hogy megbeszéltük volna - nagyon picit elcsaltunk a tempóból a következő kilométereken, így több idő marad a frissítőpontokon. A táv kétharmadától már érezhetően többen gyalogoltak, így hagytam Verát hogy vigye az előírt tempóval a csoportot, én pedig le-lemaradoztam, igyekeztem mozgásba hozni a lemaradozókat. A szép egyenletes tempónak ezzel búcsút inthettem, de sebaj: fontosabb volt felhozni a srácokat. Bár pont ideális hőmérsékleten indultunk, a pesti rakparton már érezhetően meleg volt, ez sem könnyítette meg sokak életét. Kellett egy-egy jó szó, vállveregetés. Az élménykülönítményes mágikus lila pólóban futottam, és az amúgy sem túl halk Bátor Tábor szurkolói pontok szinte felrobbantak, amikor elfutottunk előttük. Ahogy teli torokból üvöltötték "aki it fut az bátor, hajrá Bátor Tábor!", óriási erőt ad az elcsigázott, fáradt futóknak. "Kintről", a pálya mellől ez talán nem jön át annyira, de futóként hihetetlenül sokat jelent. Pár éve, az első kampányom alkalmával olyan sok extra erőt adtak, hogy végül negyed órával megdöntöttem a saját maratoni rekordom. A verseny vége felé, ahogy lejöttünk a Szabadság-hídról, mindenkit arra bíztattunk hogy indítsanak egy utolsó nagy hajrát. Célegyenesben vagyunk, már hallani Attilát ahogy köszönti a célba érőket, innen már nincs sok hátra, most adj bele mindent! És az erejük végén járó futóink nekilódultak, és gyakorlatilag ott hagytak bennünket. Ez valami csodás érzés! Időközben összeszedtünk pár másodperc előnyt, így az utolsó 200 méteren szinte többet futottunk hátrafelé mint előre, torkunk szakadtából üvöltve a mögöttünk jövőknek, hogy hagyjanak le minket, meglesz az a 2:15. Végül beértünk, majdnem hajszál pontosak voltunk. Pacsi Árpival a pódiumon, óra leállít, érem a nyakba, örülés ezerrel. Megint a legjobb félmaratonom lett, és ezt a futóinknak köszönhetem. Csodás perceket szereztetek nekem azzal, hogy velünk voltatok, nem hagytátok magatokat elcsábítani a fáradság démonától, hogy képesek voltatok újra nekiindulni, hogy záróbusz helyett személyes rekordot futottatok. A legszebb ajándékot adtátok nekem! Jövő hónapban találkozunk a SPAR maratonon, ott ha minden igaz az egyik négy órás zászlót fogom vinni.