Azariné Sitkei Marcsi Blogbejegyzések

Advent – Decemer

December 1. Advent. Eljövetel. Az én újrakezdésem is most jött el! Bár későbbre terveztem, hogy újra írok, most újra tervekkel vértezve húzok futócipőt most már második hete. De az igazi visszaszámlálás majd csak januárban kezdődik. Addig ugyanis számtalan dolog fog még történni velem. December 14-ére nyertem egy remek komplex szigorlatot, illetve egy zh-t. Szerettem volna, szokásaimtól eltérően most kivételesen januárban vizsgázni, most csak a közelgő ünnepekre, illetve előtte esedékes műtétemre készülődni, de nem így lett. A jelentkezési időpontról lekéstem, betelt a foglalható helyek száma. Sebaj! Megoldom! Tudom! Mert nincs olyan, hogy nem. Van még 13 napom, hogy magaménak tudjak 15 tételt átlagos 8 oldal terjedelmekkel. De megcsinálom! Ezt a rövid időszakot, ami karácsonyig van hátra, nem engedem, hogy beárnyékolja ez a két nyamvadt vizsga, illetve további négy házi dolgozat. Sose készültem fel ilyen rövid idő alatt talán még szigorlatra, de egyszer ezt is ki kell próbálni. Aztán majd aznap kiadhatom magamból az összes addig felgyülemlett feszkót egy jól megérdemelt Ákos koncert keretén belül. A délelőtti kecskeméti túrán már biztos bennem lesz, este megint úszom majd a látványtechnika látványvilágában. Imádom Ákos fény- és látványtechnikusait. Frenetikus munkát dobnak minden egyes koncerten a színpadra és mögé. Persze a zenével kombózva teljese a kép, de azért… Mindenkinek receptre írnám pozitív töltésnek. Aztán december 18-án végre, ha minden igaz, elvégzik szellőző rendszerem generálását, megműtik az orrsövényem. Nagyon várom már, egyrészt, hogy a műtét alatt aludjak egy jót, másrészt pedig, hogy a klímarendszer takarítása után, több év elteltével, normálisan vegyem a levegőt tehermentesítve az állandóan levegő után kapkodó, tátva maradt számat. Azt hiszik, bamba vagyok. Pedig csak a túlélésre hajtok. Tudom, hogy nem lesz egyszerű az utána lévő időszak, de már tarthatatlan az állapot. A maraton miatt nem akartam, hogy eddig megcsinálják ebben az évben. Pedig már korábban is sok gond volt az egésszel, úgy ahogy van. Gyerekkoromban számtalanszor élveztem a László Kórház vendégszeretetét biztosítva szegény szüleimnek az idegi összeomlást, míg visító, rúgkapálozó gyermekük hangját hallgatták a kórházi folyosón, miközben én a műtős fiú kezeiben vergődtem, aki mindannyiszor lefogott, hogy az orrfelszúrás okozta fájdalmak közepette ne tépjem ki a csövet az orromból. Szegénynek biztos nem én voltam az egyetlen gyermek az életében, aki kék-zöld foltokkal látta el minden egyes héten huzamosabb ideig, de nekem Ő volt az első – és remélem az utolsó is – aki erőnek erejével lefogott a dokik malmára hajtva ezzel a vizet. A mai napig emlékszem az arcára. A szentem mindig megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, hogy engem bátorítson, de én tudtam, Marci jófejsége átmeneti álca. Nem is értem, miért nem lehetett anno valami bódítót adni. Háromtól majdnem 6 éves koromig jártunk kisebb nagyobb megszakításokkal orrot felszúratni. Úgyhogy a mai napig a lidokain illatától a régi „remek” élmények sejlenek fel bennem. Mikor Anyukámat az első alkalommal azzal tessékelték ki az ajtón túlra, hogy „Legyen kedves kint várakozni, ez nem anyai szívnek való!”, csórikám még nem tudta, hogy bár látványilag nem, de hangban még zárt ajtókon keresztül is vele leszek. Mindig próbált nyugtatni egyes szeánszok alkalmával, de pontosan tudtam, hogy amint látom majd őt kilépni a vizsgálóból a hátam mögül, mi fog következni. Senkinek nem kívánom a piros, Old Spice formájú üveget a kampós tűvel a végén! És bár magát az eredeti Old Spice illatot nagyon szeretem, az üvegcse formát nem tudom a gyártóknak megbocsátani. Mint ha a műtőből kerülne minden egyes alkalommal a szemeim elé egy-egy bevásárlás alkalmával. Szóval emiatt is, meg a mandulaműtétem miatt is szeretném, ha elaltatnának jó mélyen. Ott ugyanis konkrétan felkeltem műtét közben. Szemeim előtt van a doki rémült arca, ahogy néz a fejembe, majd kisvártatva odaszól az asszisztensnek, „Legyen kedves visszaaltatni!”. Pedig az is gyerekkoromban történt. Úgyhogy december 18-án a műtőben szólok majd mindenkinek, akinek csak lehet, két kört fizetnék! Szóval már kb. egy éve úgy volt, hogy majd megcsinálják, de a maraton miatt elnapoltam a sztorit. Három hét ugyanis ki kell, hogy maradjon futókarrieremből lábadozás gyanánt, ami ugyebár egy felkészülés kellős közepén valljuk be gyorsan, nem a legideálisabb. De persze, ahogy már mondtam korábban is, minden fejben dől el. Lefutottam a maratont egy komplett zsepi cég támogatásával szinte, majd a maraton utáni második héten éreztem, na, itt nagy gáz van, nem kapok levegőt. Nincs további időhúzás, ennek meg kell lennie. Most meg is lesz. Nagyon várom! Remélem, elhozza a várva várt eredményt.

Aztán… aztán Karácsony! Imádom! Gyerekkoromban szinte az egész évem a Karácsony körül forgott. Húsvétig azért, mert még bennem voltak az élmények, a hangulat. Utána tartottam egy kis nyarat, majd szeptembertől én már mindig a napokat számoltam vissza, karácsonylázban égtem. Nekem szeptember nem az iskolakezdést, vagy a nyár végét jelentette. Nem! Jön a karácsony jeligével indultam minden nap világrengető útjaimra. A családomnak készített ajándékokat egy nap többször is máshová rejtettem, és minden nap gyönyörködtem bennük. Hangsúlyozom szeptembertől általában, de októbertől mindenképp. Minden reggel, vagy este jött a mondat is, már csak ….-et kell aludnom és Karácsony! Hogy közben még szegény Télapó is bebicegett hozzánk, az vajmi kevésbé izgatott. Ott inkább csak azon izgultam, nehogy felkeljek pont akkor, mikor érkezik, és megijesszem, mert még a végén nem hagyja ott az ajándékot nekem. Úgyhogy Mikulás éjszakáján még a plüss állataim – nem voltak kevesen – arcát is mindig letakartam, nehogy valaki kukucskáljon, vagy egy pillantást is merjen tenni Télapóra.

Aztán újév! Nem is indulhatnék neki máshogy mint tervekkel! Na meg a szokásos Újévi Koncerttel Bécsből, amit Apukám előszeretettel néz meg minden egyes évben, most már velem együtt. De bevallom, nem volt mindig így. Tinédzser éveim újév reggeleit jócskán beárnyékolta az Újévi Koncert. Mivel szobám falszomszédságában volt a tévénk, így bízvást állíthatom mindenkinek, a Strauss család remekeire, a Radetzky-indulóra, illetve a Kék Duna keringőre nem a legbarátibb kelni egy-egy átvirgonckodott éjszaka után. Pláne nem jó az új évet morózus hangulatban kezdeni, szenvedve a bécsi közönség ütemes tapsától. Nem voltam az a fő dorbézolós tinédzser, de erről a két remekműről mindig a január elsejei, agyba készszúrásként ható reggelek jutnak eszembe. Annak ellenére, hogy egy idő után rájöttem, mikor valami oknál fogva kimaradt az első Újévi Koncert életemből, nekem ez hiányzik. Nem is újév az újév Apu Újévi Koncertje és a bécsi közönség, na meg a narrátor motyogása nélkül. Így már évek óta együtt nézzük Apuval a koncertet. Már más a „leányzó fekvése”. Én is élvezem. És akkortájt már nem is szoktam feküdni. De ez a két mű, még ha oly remek is, mindig felelevenítik bennem azokat a reggeleket, mikor a párnát a fejemre szorítva idegbajosan mormoltam, mi a fenének üvölt ez a zene már kora reggel. Szegény Nagyapám, aki karmester szakon végzett, biztos mindig csuklott odafenn, hogy az unokája eretnekségeket, kígyót, békát kiállt újév hajnalán a nagybecsben tartott művészekre. Szóval jön majd Apu és jön az Újévi Koncert.

Aztán… aztán megint valami izgalmas kezdődik. Valami új! Egy új év! Egy új remény! Tele új célokkal, tervekkel, álmokkal, vágyakkal. És egyet már elviszek ebből az évből! Mert ezt már megígértem magamnak: Április 7., Bécs Maraton! Ha már újév, akkor én is Bécsben leszek, csak egy kicsit később, mint az ominózus koncert. De ott szeretnék lenni! A maraton után egy kicsit megfeneklett a hajóm, mondván, hogyan tovább. De aztán viszonylag hamar találtam ezt a versenyt. Közel is van viszonylag, de mégsem a Rakpart aszfaltját koptatom megszokásból. Nem vitatom, azért utoljára más élményt adott, de ez a Bécs most bekattant és nagyon szeretném. Egy pár évvel ezelőtt Firenze Maratont néztem ki magamnak, de az még várat magára. Ezt a bécsit már tavaly is néztem, de akkor még nem voltam teljesen elszánt. Viszont idén januárban jött a szikra, februárban pedig már azon kaptam magam, „Jesszum kicsi lány, te ezt komolyan gondolod!”. Büszke vagyok rá, hogy kitartottam a szikra mellett és nem hagytam ellobbanni a lángot. És megérte vinni a tüzet. Átformált! Megváltoztatott. Kitartó munkám áldásos hatása azóta is tart. Nemcsak a boltban kell kisebb méretű ruhákat vennem, de lelkileg is tök jól vagyok! Nem véletlen, hogy már akkor, a célban azt mondtam, nekem ez kell még egyszer. Az út, ami oda vezet, maga az aznapi teljesítménnyel együtt. Egyszer egy műsorban láttam, hogy a futás olyan, mint egy narkotikum, egy idő után nem tud meglenni nélküle az ember. Felröhögtem, és fogtam a fejem, hogy lehet ekkora blődséget mondani. És tényleg! Most már tanúsíthatom, ha nem megyek futni, idegroncs leszek. Mikor a maraton után kissé levettem az edzések számát, már magamat tudtam volna néha megpofozni, saját magam agyára mentem olykor. Tiszte ideg voltam néha minden előzmény és minden indok nélkül. Családtagjaim kérdezték is már egyszer, „Nem akarsz menni futni?”. Akkor még nem volt cél. Ez kb. október vége felé volt. De utána, jött az új cél! Megnyugodtam. Tudtam, hogy egy kis időt lábat lógathatok, de aztán ismét felcsavarhatom a hangerőt, a turbinákat beindíthatom és nekirugaszkodhatom a következő állomás teljesítésének. A mostani felkészülés egy kissé más lesz, mint az előző. Egyrészt fejben, mivel már tudom, képes voltam rá, másrészt a felkészülési időm rövidebb lesz a műtét miatt. December közepén műtenek ugyebár, aztán 2-3 hét nuku futás következik. Az lesz az igazi próbatétel! Hogy fogom túlélni? De még én hagyján! A családom, a körülöttem lévők hogy fogják túlélni?! Nem küldhetnek el futni. Nem lehet mennem. Mindenesetre ezen a karácsonyon nagyon kell vigyáznom a diós bejgli, zselés szaloncukor kombinációval, nehogy aztán januárban, mikor végre visszatérhetek a futópályára, ne a lábaimon, hanem a testemen guruljak ki. Szerencsére évek óta nem okoz gondot a karácsonyi koszt. Nem zabálok annyit évek óta! Viszont januárban minden évben felfalnám a hűtőt! Remélem, addigra már indulhatok az aszfaltra, különben tényleg bajok lesznek!

Tehát most tudom, végre van egy új álmom, célom! Meg szeretném csinálni! Ma is voltam futni például. Olyannyira jól ment, hogy magam is elcsodálkoztam. Sajnos a nagy hidegre való tekintettel az égi gps pályák is befagytak, így egyik applikációm sem működik rendesen, tehát csak a korábbi mérési adatoknak megfelelően tudom, hogy mennyi az annyi. A tempómat azonban nem tudom mérni, ami elég rossz, mert érzem, mint ha gyorsultam volna, és kevésbe fáradok el mégis. Ma olyannyira kikapcsolt a futás, hogy a vége felé, a Fő téren azon kaptam magam, halvány dunsztom sincs majdhogy nem, hogy éppen hol vagyok. Mint ha elaludtam volna menet közben, és ott ébredtem volna fel. Nagyon jó volt ez a vegetatív állapot. Egyrészt egy csomó mindenen gondolkoztam, másrészt teljese elterelte a figyelmemet mindenféle fáradtságról, lábfájásról, stb. Próbáltam riadtan kapkodva visszakerülni ebbe az állapotba, de már nem ment. Azért nagyon jó volt kicentrizni az agyamat. Holnap folytatom. Ismét vár rám egy jó kis táv. Ma is úgy indultam neki, hogy egy hatost futok, de nem bírtam megállni, jól éreztem magam, így 8-as lett belőle. Nem is bánom. Végtelenül jól esett.

Tehát április 7. Remélem, nem jön közbe semmilyen vizsga, miegyéb!!! Nekem akkor, aznap feladatom, célom lesz! Ahogy a NASA központban mondják egy-egy kilövés alkalmával: 5, 4, 3, 2, 1…. Mission and good start!!! Érzem, ez a küldetés és a start is jó lesz!!!

 

 

IMG_20181201_180228

Azariné Sitkei Marcsi

33. SPAR Budapest Maraton® Fesztivál
Egyéni maraton (42,195 km)
Támogass!