Azariné Sitkei Marcsi Blogbejegyzések

Ha…!

Ha…!

„Ha én felnőtt volnék…”, Janikovszky Éva meséje! „If” (Ha) Janet Jackson dala! „If” (Ha) Kipling verse! Mindhárom alkotást nagyon szeretem! Egy rövidke szó és mégis annyi minden van mögötte: kétely, kétség, remény, alázat. A csütörtök esti futásom közben azon kaptam magam, hogy a fejben lejátszódó történeteim, gondolataim, mondataim egy ideig mindig ugyanazzal a szóval kezdődtek: ha! Néhány gondolat a sok közül:

Ha lefutom a maratont – Arra fogok gondolni a 4 és fél, 5 óra alatt, hogy ha beérek a célba, este egy mosolygós ember tér majd pihenni, aki másnap reggel, ha testileg ugyan egy kicsit elgyötört is lesz, azért lélekben mindenképp elégedett és boldog. És méginkább büszke.

Ha beérek a célba – Biztos kileszek, mint a liba! 🙂 Várom az eufóriát. Tudom, hogy jönni fog. Az elején jön az adrenalin, közben endorfin, aztán egy kis fal, hogy izgi legyen a játék, a cél előtt jön egy adag extázis, végén eufória. Ha másra nem, hát erre megtanítottak a versenyek és ezek azok a dolgok, amikért mindig érdemes újra és újra felállni és csinálni, elindulni, megérkezni.

Ha beérek a célba – A családom kell! Az ölelésük, a szeretetük, a könnyük, a mosolyuk. A bátyám kell! A büszkesége, az ölelése, a huncut, jellegzetes mosolya, nevetése, a pillantásában lévő mondatai. A szüleim kellenek! A könnyeik, az örömük, a simogatásuk. A férjem kell! Hogy megöleljen, hogy lássa, sikerült, elértem az álmom, hogy elmondja, amit minden futás után – akár telefonba is – mondani szokott: „Ügyes voltál, gratulálok!” A gyerekeim kellenek! Ők már a cél előtt az arcomat fogják fürkészni, ahogy azt a pálya korábbi szakaszain is szokták tenni „Vajon Anya milyen állapotban van?” arccal. Néha megijedek, mert azt olvasom le az arcukról „Vajon szólhatunk Anyához most?”. Ilyenkor mindig azt gondolom, „ilyen szarul festek?” 🙂 Bár lehet, ez inkább azért van, mert fülessel futok és tudják, dübörögnek a decibelek. Ez lök át a holtpontokon. Egy-egy elkapott érzés, gondolat, hangulat, egy-egy emlék. A kis „csapatom” kell! Dóri, Sanyi, Péter! Kell a szeretetük, elismerésük, ahogy a hónapok alatt is kellett és mindig velem volt, van. Kell, hogy lássam az arcukat. Nagyon kis masszív, erős emberek ők sok sérüléssel, bizonyítási vággyal, üggyel-bajjal, de mégis mindig határozottan, pozitívan. Engem is mindig „töltenek”. A barátaim kellenek! Azok, akik végig hittek bennem, végig támogattak, bíztattak az elmúlt hónapok, évek alatt. Kell Szilvi, aki Agárdon még bringával is kísért és akivel annyi hülyeségen átrágtuk már magunkat! Kell Rita az összes, atomreaktor nagyságú szeretetével, szívével! Kell Gyöngyi, aki hihetetlen kritikus, de mindig megnevettet! Kell Ádám és anyukája Andi, akik miatt végül is az Élménykülönítmény tagja lettem. Ádám betegsége nélkül nem biztos, hogy valóra váltom az álmom. Motoszkált már bennem régóta a maraton gondolata, és mikor idén télen komolyabban elgondolkoztam rajta, a végső lökést Ádám esete adta meg. És végül, de nem utolsó sorban kell, hogy mindenkinek meg tudjam köszönni, amit értem és hozzám tett, és hogy egyáltalán az életem részét képezi. Az elmúlt időszak elég érzelemgazdag volt. De az út, amin már eddig is végigmentem, csodás volt. Komolyan! Annyi ember érzését, gondolatát, elismerését ismertem meg egy-egy visszajelzés kapcsán, amennyit addig nem kaptam még életemben. Nem is gondoltam volna az út elején, hogy ennyien mellettem lesznek. És habár a támogatások összegéből ez nem tükröződik vissza teljes mértékben, azért a lelki töltés nagyon sokat számított. Erre mondják, nem minden a pénz!!! Mikor egy-egy nap nem volt kedvem menni futni, arra gondoltam, ennyi embert nem hagyhatok cserben, magamat meg pláne nem. És felálltam és mentem és csináltam. Büszke vagyok rá, hogy fájós lábbal, hóban-fagyban, esőben, kánikulában, párában, szélben, sötétben, vakító napsütésben és egyáltalán mindenkor és mindenhogy mentem és csináltam. Még 4 hét van hátra! Az utolsó leghosszabb 4 hét azt hiszem! Már néha most idegbaj vagyok! Sírok, majd teli pofával nevetek! Szeretek, ölelek, a következő percben meg megbántok valakit! Dolgozom testileg, lelkileg! Egyszer kinyílok, aztán bezárok és elcsendesedek! Ez mostanában egyre jellemzőbb. Szerdai futásom során szintén az érzéseimen gondolkoztam, de rájöttem, nem írom le, majd elmondom mindenkinek azt, ami rá tartozik, másokat nem untatok vele, úgysem értik meg. Egyre több a csend bennem. Bár ezt kívülről nem hiszem, hogy észreveszi bárki is, ugyanúgy pörgök, mosolygok, élek, létezem.

Szombaton a Halott Pénz koncerten ronggyá áztam többedmagammal egyetemben a Budapest Parkban! Kb. öt perccel a kezdés előtt megjött a nagy zuhé! Vacogtam, remegtem a szakadó esőben és erős szélben. Összegörnyedve magamban mantráztam: „Mindjárt vége, mindjárt vége!” Egyet tudtam, nem fázhatok meg, ezt most ki kell bírni! Aztán a koncert vége előtt ismét leszakadt az ég. Máskor biztos a fenébe kívántam volna az egészet, de akkor és ott pont az egyik szöveggel együtt betalált: „Ha kérdezik, hogy éltem-e, mit mondjak majd, mit mondjak majd? Ha kérdezik, hogy éltem-e, majd azt mondom, hogy élnünk kellett volna még, élnünk!” Hát igen! De mennyire! Karjaim az égben, mindenem csurom vizes, ordítom a szöveget, arcomba szakad az égi áldás, ugrálok, épp élek, mikor is hátulról Sára barátnőm ugrik a nyakamba, aki addig pár sorral odébb élvezte a koncertet. Megfordulok, egymás nyakába borulunk, Ő felemel és ordít az arcomba: “Fuuuuusssss!!!!” Hát, mit mondjak? Még most is megkönnyezem! Ő az elsők között volt, aki támogatott. Mikor egyszer a buszmegállóban találkoztunk munka után, de Ő a buszmegállóban maradt, még utánam kiáltott, „Nekem aztán fussál!”, akkor éreztem, hogy bízik bennem, de még kétségei vannak velem kapcsolatban. (Még eléggé az elején voltam a felkészülésnek! ) De a szombati ölelésben és mondatában már minden benne volt. Ennél többet nem is adhatna már! Köszönöm Sára! Nagyon szeretlek! És köszönöm Halott Pénznek, hogy pont ezt a dalt dolgozták fel a koncertet összefoglaló klippjükhöz! Meglepett, hogy pont azt a dalt kaptam fentről, ami szombaton a legtöbb érzést váltotta ki belőlem! 🙂 (Ha valaki találkozik velük, adja már át a köszönetem!  🙂 )

Csütörtökön zenét hallgattam dél körül. Rendrakáshoz, főzéshez tökéletes háttér. Főleg ha nem táncolom el az időt közben! 🙂 Egyszer csak gondoltam egyet, hallgassunk Enyat! Nagyon szeretem a zenéjét, a hangját. Az érettségi előtti időben mindig Enyat hallgattam, míg mindig el nem bőgtem magam a tételeim felett ülve. Az esküvőnkön is Enya szólt. Már gyerekként nagyon tetszett a Caribbian Blue című dal. Mikor pedig a szalagavatóra készültem és otthon volt már a báli ruhám, pont ezt a dalt játszotta a rádió. Akkor megfogadtam, az esküvőmön, ha egyszer lesz, ez a dal fog szólni. És beváltottam a magamnak és Enyanak tett ígéretem. Bár valószínű ugyebár ez Őt annyira nem érdekli! : -) Ma is kerestem ezt a számot a Youtube-on. Meghallgattam, és meg akartam még egyszer hallgatni, de a rendszer valamiért nem engedte. Helyette mindig egy másik dalt hozott be nekem. Ideg lettem, mi a francért nem hallgathatom meg azt, amit akarok. Engedtem a gépnek, belehallgattam az általa újra és újra feldobott zenébe… Húúúúú!!!! Nincsenek véletlenek! Megfogott! Megkapott! Megnyert! Beleszerettem! Minden, ami van! Gyorsan elküldtem magamnak nehogy szem elől tévesszem a dalt, mikor a versenyre track listát állítok össze. Este fél tízkor indultam neki a futásomnak. Mindenki kapott vacsit, táskák bepakolva, leckék készen, fogmosás, mese megvolt, alszanak, indulhatok. Gondoltam meghallgatom egyszer a dalt futás közben, megnézem, hogy hat a futásomra. Hogy hogy hatott???? Kb. másfél hónapja nem futottam ilyen jó idővel, mint ma! Nem akartam hinni a szememnek, mikor a 8,48 km végén megállítottam a futó alkalmazást. Mivel egész úton végül is ez a dal szólt a fejembe – nem bírtam tőle elszakadni – egy alap lelkiállapot megvolt már, sírva fakadtam. A házunk előtt a korlátra dőlve zokogtam, mint egy bolond. Mondom, hogy hosszú lesz ez az utolsó négy hét!  🙂 A sok „ha” gondolat, a zene, a jó tempó meghozta gyümölcsét, jó kis egészségügyi sírást eredményezett! Mindenkinek ajánlani tudom Enya Echoes in Rain című dalát. Ja! és a klippet is tessék megnézni hozzá! A klippek általában nem érdekelnek engem, ennek is inkább egyszerű, ám mégis látványos a klippje. Mikor futás közben ránéztem a telefonomra és épp a csillagos ég tárult a szemem elé a klippből, az azért nem volt egy rossz feeling! A szövege meg egyszerű, kedves és megkapó! Pláne esti futás közben azt hallgatni „Long journey home, never too late! Black as a crow, night comes again. Everything flowes, here comes another new day!” elég szívet melengető! Nagyon fontosak a zenék nekem futás közben. Meg úgy általában is. Mindegyikről egy-egy ember, egy esemény, történet jut eszembe. Nem mindegy tehát, mivel indulok útnak.

Szerdán abban a Wizz Air pólóban futottam, amit életem első félmaratonján kaptam. Mosolyogtam, mikor felvettem és jó érzéssel töltött el. Vasárnap, négy év elteltével ismét ott leszek a rajtnál. Már nem félek annyira, mint anno négy évvel ezelőtt. Emlékszem, a félmaraton előtt kb. két nappal megnéztem akkor az útvonalfilmet, hogy merre is fogok futni, és azonnal sírva fakadtam. A gyerekeim a férjemmel fociztak a parkban, én meg elkezdtem a ráccsal elkerített pálya mellett sírni. Zoli először nem tudta elképzelni, mi a bajom. Megmutattam neki a klippet, „Ezt nézd meg, ezt kell lefutnom!”. Ő meg csak annyit szólt: „Na és? Meglesz!” Azt hittem viccel. Ott nyöszörögtem neki, „De ez nagyon sok!” Annyira lehetetlennek tűnt akkor az a táv. Most meg már egy másik hossz tűnik egyenlőre felfoghatatlannak. Nem mondom, hogy legyőzhetetlen, hiszen megteszek mindent. De aznap még a célig mindig ott van az az egy szó: HA…!

Screenshot_20180907-015958

Azariné Sitkei Marcsi

33. SPAR Budapest Maraton® Fesztivál
Egyéni maraton (42,195 km)
Támogass!