Ez az egyik kedvenc "futó dalom". Master Blaster-ék dala tulajdonképpen a kezdetektől velem van. Több, mint négy éve minden track listán megtalálható volt eddig, amit a telefonomra feltettem. Pedig egy párszor már variáltam a dalokon. Jó kis pörgős szám, sokszor lendített már be, illetve húzott ki a nehéz pillanatokból. Ahogy hét közben futottam Kincesbányán, azon gondolkoztam a vízpart mellett futva,  ez a dal mennyire jellemző a futásomra. Arra, hogy amikor nem futok, mert épp pihenőnap van, hiányzik a futás. Amikor pedig futok, mennyire tudom élvezni. Mint ha tényleg hipnotizálva lennék. Főleg, mikor van cél, motiváció! Nem mondom, hogy nincsenek kevésbé élvezetes napok, de ezek a dalok a fülembe mindig emlékeztetnek dolgokra, emberekre, élményekre, emlékekre. Így el is söpörnek a hétköznapok palettájáról. Erre a "söprésre" ma különösen nagy szükségem volt. Nem aludtam túl jól. Sok rosszat álmodtam. Valószínűleg már bennem motoszkált, hogy ma hajnalban 28 km-re kell indulnom. Ennyit pedig még soha nem futottam és az előző 25-ös távból voltak még emlékeim. Az nem volt könnyű. Este időben elaludtam, de többször megébredtem éjszaka. Az ébresztő hajnal 5-re volt beállítva, de már 4:40-kor pislogtam. Csak az tartott vissza, hogy elinduljak már 5-kor, hogy - magam is meglepődve nyugtáztam - még nagyon sötét volt odakint. Átfutott a gondolataimban, nemsokára hiába kelek majd fel korábban, hogy még a meleget megelőzzem, odakint még sötét lesz. Én pedig annyira elszoktam tőle, hogy sötétben fussak, hogy vissza kell majd valahova tunkolnom a napjaim közepébe a távokat. Emlékszem, régen csak este, sötétedés után indultam el mindig futni. Ma már ettől menekülök. Egyszer valamiért napközben kellett futnom és teljesen más élményt adott. Szerintem azóta nem voltam este futni. Egy ideig attól is ódzkodtam, hogy reggel, felkelés után fussak. Most meg, tessék! A reggeli futások a kedvenceim. Fura! Szóval 5:20 után, még hűvösben, el is indultam. Végig mantráztam magamban bátyám szavait: "Csak lazán! Élvezd, hogy futsz! Azért fuss, mert élvezed, nem azért, mert célod van!" De basszus, 28 km! - jött a belső hang. Hang? Sikoly! De továbbra is: "Csak lazán! Élvezd, hogy futsz! Azért fuss, mert élvezed, nem azért, mert célod van!" Egy kicsit lenyugodtam. Fejemben pörgött a belső térkép, merre is fogok futni. Futóművek amúgy jól indultak, semmi probléma, mi bajom lehet a 28 alatt?! Max. a meleg, de most egyelőre még jó hűvös van. A Városligetig suhantam. Még mondhatni a Margit-szigetig is! Még a Szigeten is jó voltam. Egy ideig. Aztán... 18 km-nél jött a fal. Olyan alhasi fájdalmam lett, hogy azt hittem leszakad a hasam. De nyomtam tovább. Benyomtam zselét, sót, izotóniát, mindent már menet közben, úgyhogy erőt adtak, az erőnléttel nem volt gond. Ahogy benyomtam a zselét, olyan volt, mint ha a Vissza a jövőben filmben a Fluxuskondenzátort újratöltve üzembehelyezik. Olyan lökést adott. Na végre - gondoltam. De a hasam és a teljes alsó részem csak nem akart békén hagyni. A Duna Aréna mellett futva már azon gondolkoztam, hogy hogy fogok hazajutni. De basszus!!!! Itt nem adhatom fel! Ennyi megtett kilométer után. Majd bolond leszek. Addigra már kb. 20 körül tartottam. Ezt a problémát sürgősen orvosolni kell a legközelebbi gyógymasszázs során. Az időm tök jó, lábaim visznek, nem mehet el ilyenen a meló. 21 km-ig kutyául szenvedtem, de toltam. Kijelöltem a szokásos "jutalomfalatot": elfutok a Megyeri útig, onnan a Fóti úton keresztül anyuékig. Menet közben a Tarzan Parknál lévő benzinkútnál felfrissítem magam. A Fóti út emelkedője nem túl baráti. Főleg nem napsütésben, és időközben kialakult melegben. Mindenesetre mindig nyugtázom magamban, hogy Palota felől érkezve, pláne kocsival, sokkal jobban élvezem autóból a lejtőt. Az valahogy látványosabb nekem. Itt most maximum a csurira izzadt gatyám és felsőm ad látványt. Nem túl vonzót. A cipőimre nem merek nézni, mert azt még a csütörtöki "iszapbirkózásból" nem állítottam helyre. Megérkezve a benzinkúthoz még egy kilométer van a 28-ból. De muszáj bemennem. Egyrészt mert megígértem magamnak, és az agyamat már nem tudom becsapni, másrészt pedig az alhasamba ismét egy bazi erős, szúrásszerű fájás jön. A pultos lányok mosolyognak, kedvesek. Nem lepődnek meg a látványon, edzettek már, biztos volt már nálam is zorkóbb alak a kútnál. Ők nem a múlt heti buszos társaságot képviselik. Némi frissítő és mosdóhasználat után folytatom utam. Már csak 1 km! Káposztásmegyer, Palota! Megvan! Kész! Juppijééééé! 28 km! Csak azért is! És a telemetriai adataim is jóknak mondhatók! A lábaim szuperek, nem fájnak. A nyamvadt hasam, mint ha semmi baj nem lenne vele. Szép! A bolondját járatta velem. Szüleimhez érve Anyu nyit ajtót. Rám néz és felidézi korábbi soraimat: "Kussolsz! Nem sírsz! Csinálod!" Üdítőleg hatnak szavai! De tényleg! Kussoltam, nem sírtam, megcsináltam! Azon kívül jó érzéssel átvillan a gondolataimban, jé, Anyu olvassa az írásaim! Egy pár percet beszélgetek velük, majd hazatekerek a fiam bringáján. 4 km! Azt hiszem, lenézek az usziba is! Mára még épp belefér! :-) A mai napon két nagyon fontos dolgot tanultam: Igenis ki lehet tudni kapcsolni az agyat. Amikor végre a Külső Váci útnál meg tudtam tenni, elengedtem a fájdalmat, akkor bontottam le a falat, ami addig előttem volt a 18. kilométertől. Onnantól ment megint jobban a futás. Lazább voltam és elszántabb. Talán lehet épp a Hypnotic Tango szólt. Tényleg minden fejben dől el: megvolt a térkép a fejemben. Addig remegett a térdem csak, míg elindultam az úton. Tudtam, nem lesz finom a móka, de idővel meghálálja magát. A múlt heti 25 nehezebben ment le. De az erre a hétre hozta meg gyümölcsét. Következő hét egy kicsit lightosabb. Magam is meglepődtem, de a hétvégi hosszú futásra 18 km van előirányozva. De nem becsülöm le a távot. Tudom, hogy két méteren is jöhet eső, jöhet szél. Megpróbálom valóban élvezni azt a futást, mert két hét múlva 30 km lesz a tét! Remélem, alátámaszthatom majd a kedvelt mondásom: "Ami nem öl meg, az megerősít"! :-)