Ettől a héttől, mit szépítsem, eléggé tartottam. Gyerekeket táboroztattam a munkahelyemen, és hat gyerek, azért hat gyerek. Pláne úgy, hogy önkéntes nem jelentkezett, egyedül kellett lenyomnom az egészet. Tartottam tőle, hogy olyan fáradt leszek, hogy a hét közben esedékes futásoknál a belsőmet is majd az egyik munkaeszközömön, gördeszkán húzom magam után. Kedden K.O. voltam. Remek! Szerdán futás van, te jó ég, mi lesz ebből?! De szerdán jött az áttörés. Már napközben éreztem, nem vagyok annyira kókadt, egész jól nyomom a dolgokat. Reménykedtem benne, hogy a „jó formából” estére át tudok valamit menekíteni. A kajára, amennyire csak tudtam figyeltem. Bár az összetétele nem volt a legmegfelelőbb – erről majd később – de legalább már ettem, és a tanácsolt 5 étkezés megvalósult. Nálam ez valóban csodaszámba megy. Este átvittük szüleimhez kisebbik fiamat, mivel másnap unokás utazásra indultak. Pontosan tudtam, hogy a 6 kilométeres aznapra kiszabott penzumot onnan hazafelé fogom megtenni, így már eleve futócuccban indultam itthonról. Szüleimnél móka, kacagás, miegyéb, de már fejben készítettem magam, odakint bazi meleg van, rám pedig 6 km még vár. Ekkor megszólalt a telefonom. Kisebbik fiam keresztapja, Sanyi volt a hívó fél, akivel több versenyen is együtt futottunk már. Az Ő lábaiban már egy 30 km-es verseny benne van 2015-ből - abból az évből, ami nekem egy törés volt – így mikor anno megtudta, mire készülök, csak ennyit mondott: „Manó! Te nem vagy normális!”. A 30 km-es versenyét végigszurkoltam neki két fiacskámmal együtt. Több helyszínen felbukkantunk, hogy erőt adjunk Neki. Szüksége is volt rá. A célba érkezése előtti 500 méteren volt az utolsó szurkolói pontunk. Sose felejtem el az arcát. Rám nézett elgyötörten és csak annyit tudott mondani, „Gyere velem! Nagyon fáj!”. Így együtt futottunk be a célba. Célba érkezéskor családja nyakába borult és látszott rajta, teljesen kész van. Annyiszor eszembe jut azóta is futások alkalmával ez a jelenet. A Lánchídnál még táncolt, jókedvű volt, de onnantól a célig a szíve vitte. Később mesélte is, a lánchídi találkozásunk után – ami aznap már a harmadik szurkolói pont volt – elkezdett összeesni testben, fejben és csak az tartotta pályán, hogy tudta, többen is várják a célban. Miután „felépült” romjaiból , és elkergette maga körül a gondolatokat, soha többet nem fog futni egy ilyen táv után, megígérte nekem, felkészül velem a következő évi Wizz Air-re Ő is, és ha kell, de végigrugdal a távon, nem engedi, hogy még egyszer vesztesként kullogjak. És valóban állta a szavát, felkészült, és valóban kellett, hogy ott legyen velem 2016 szeptemberében. A Rakpartot szelve ugyanis olyan hőhullám jött az aszfaltból, hogy legszívesebben a Dunába ugrottam volna. Nem engedett megállni, hajtott tovább. Emlékszem egy párbeszédünkre: „Nagyon fáradt vagyok” – így én. „Zárd ki a dolgokat, csak belülre figyelj! – jött tőle a válasz. „Na pont azt nem akarom, ott van a legnagyobb gáz! – feleltem neki, de mentem tovább vele, nem maradhattam cikiben, hogy felkészül miattam, én meg cserben hagyom mindkettőnket. Szóval a szerdai telefonhívásnál tartottam kalandozásom előtt. Csak azért hívott fel, hogy megkérdezze, hogy halad a felkészülés. Tessék? Hogyan? Tőlem ilyet kérdeznek? Amellett, hogy furcsa volt, nagyon jól esett. Mostanában mondjuk már páran megkérdezték, hogy haladok a felkészüléssel. Olykor nem is gondolná az ember, hogy valóban odafigyelnek rá, arra, amit csinál. Mert kiírogatni mindent lehet a közösségi oldalakra, de a like-ok, úgy gondolom, nem feltétlenül a figyelmet tükrözik. Arról nem is beszélve, hogy mostanában egy kicsit túltoltam szerintem a posztolásokat. De annyi minden történik, amire büszke tudok – végre – lenni! Sose tudtam megélni a sikereimet, sose dolgoztam fel őket, nem építkeztem belőlük. Mostanában viszont azt vettem észre, hogy igenis elkezdtem őket talán magamba építeni. Ahogy teszem ki a posztokat, amíg írom, fogalmazom őket, végiggondolom, hogy mit is csináltam meg épp. Nem csak elsiklok mellettük, hogy Íjó, ok, pipa, lapozzunk”. Futás közben ráadásul csomó mindenről szoktam gondolkozni. Az agyban elrejtett alagútjaimat járom be, néha elkalandozok, tervezgetek, álmodozom. Sokszor azon bosszankodom, hogy miért nincs a gondolataimra egy írógép csatlakoztatva. Annyi mindent leírnék, kiírnék magamból, ami épp akkor és ott foglalkoztat, elgondolkodtat, vagy amiről azt gondolom, de jó lenne ezt leírni, mert még sose gondolkoztam ezen, vagy azon, de meglepő módon van véleményem az adott témáról. Na, akkor most azért megpróbálom befejezni a telefonos témát végre! : -) Szóval annyi erőt adott a szerdai hívás, hogy a 6 km-es távot 06’18”-as idővel futottam. Igen! Én! Az a csaj, aki a 7-es időket próbálta elkerülni mindig, vagy maximumát elérve 6:30 körül tanyázott mindig is. Persze, ettől az időtől nem szabad elszállni, tudom, hogy még nem stabil, mindenesetre bizakodásra adhat okot. Főleg úgy, hogy másnap a 10 km-es távot is 6’33-mal futottam. A 6’18-as időmet látva egyrészt tátva maradt a szám, másrészt mérhetetlen hálát éreztem „mentorom” iránt, aki nem véletlen tanácsolta, kezdjek el végre napi 5x enni valamit. A táboroztatás hete miatt a gyerekekkel együtt ettem én is minden étkezés alkalmával, úgyhogy ha a minőségi táplálkozást nem is, de a mennyiségit mindenképpen sikerült betartanom. Írtam megint, miket eszek. Azt gondoltam, kicsit javítottam az előző heti összetételhez képest, de pénteken csalódnom kellett, még mindig nem tudtam teljesíteni az elvárásokat. Mindenesetre ígéretet kaptam, megregulázzuk ezt a kaja-kérdést, mert a mennyiség már megfelelő, azonban minőségben is jó lenne fejlődni a cél elérésének érdekében. A péntek délután teljesen – az én mércém szerint – professzionálisra sikerült. Először szokásos édes kínzásomra mentem. Szándékosan nem írtam csak azt, hogy kínzás, mert mind amellett, hogy olykor csillagokat látok masszázs közben, hihetetlenül jól esik, néha még a fájdalom is. A gumiszalagos produkció pedig minden alkalommal a jutalomfalatom. Igaz, most nem a vádlijaimra lettek feltekerve, hanem a combomra, ami ugyan akkora élményt nem adott, mint a korábbiak, mindenesetre úgy gondoltam rá, ha erre van szükség, ha Péter most ezt látja jónak, ám legyen. Élveztem a felső testem nyújtását is. Főleg mikor a térdeim és a felső testem ellentétes irányba lett csavarva. Na az király volt!!! Szegény Pétert masszázs előtt, közben és után is lebombáztam egy csomó kérdéssel. Szerintem már idegbajt kap tőlem és a sületlen kérdéseimtől mire végzünk. Mindig megbeszéljük, hogy szeretünk mind a ketten beszélgetni, de sokszor olyan, mint ha csak én nyomnám a rizsát. Bár, kezében a döntés: egy-egy pont megnyomásakor bizony levegőt nem kapok, csöndbe maradok. Lehet, nem véletlenül nyomkodja a kritikus pontokat? J Péntek délután aztán a bátyámmal is találkoztam, aki csütörtökön felhívott, hogy találkoznunk kell, mert látja, mennyit futok már, így kellene az a bizonyos vitamintámogatás, amit még szülinapomra szeretett volna beszerezni. Így este fél nyolc körül együtt toppantunk be a Duna Plaza BioTech USA boltjába. Vicces volt, mert tesóm az eladónak mondta: „A húgom marathont fog futni. Milyen vitaminokat ajánlasz neki?”, de az eladó, bár nagyon kedves volt, eleinte rám se nézett, nem nézte ki belőlem, hogy én lennék az a félkegyelmű, aki ilyen marhaságot vett a fejébe. Mikor pedig Biti (én csak így hívom tesómat nagyobbik fiam után) intett, menjek közelebb, hiszen rólam, az én bőrömre megy nemsokára az alkudozás, az eladó arcán láttam a döbbenet halvány függönyét átlibbenni. Kb. az volt az arcára írva: „Ő fog futni? Marathont?” Igen, erre mondják, kicsi a bors, de… Na ezt, mindenki úgy fejezi be, ahogy akarja. Én sem tudom, pontosan milyen szót biggyesztenék ide. Erős? Még nem tudom? Elszánt? Na, igen, az talán találó. Bolond? Egy kicsit remélem ez is igaz! J Az eladó srác azonban, miután legyűrte arcáról az ámulatot, készséggel válaszolt – inkább a tesóm – kérdéseinkre. Sosem szedtem semmiféle táplálék kiegészítőt. Bevallom őszintén, ódzkodom tőlük, és tudom, ez az én hülyeségem, de nem is tartom tisztának a versenyzést miattuk. Ezt a kérdéskört azonban át kell kódolni belül, hiszen valljuk be, nem két kilométert kell megtennem. A boltban aztán otthagytunk egy kisebb vagyont, el lettem látva fehérjével, só tablettával, izotóniás porral, multivitaminnal, energia gélekkel, proteinszelettel (ami sosem ízlik), így péntek este már az első fehérjeadagot be is nyakaltam. Pedig nagyon féltem tőle, de Péter és a bátyám tanácsára megtettem. Nem is volt rossz. Sőt! Alig vártam a reggeli adagot! Ehhez mondjuk az általam választott tiramisu íz nagyban hozzájárult! J A szombati 6 km után, a mai hajnalt pedig már, a szombaton vett, vadi új futótáskámat felszerelve vártam. Muszáj voltam venni egy másik „övtáskát”, mert az eddigi távokhoz megfeleltek a kisebb méretű kulacsok az oldalamon, azonban a múlt héten már éreztem, az a folyadékmennyiség, amit magammal tudtam vinni a 20 km-re, édes kevés volt. Eredetileg háti ivó táskát szerettem volna, abba rengeteg folyadék befér, de egyrészt tudom, hogy a hátamon nem nagyon tűrök meg semmit futás közben, másrészt találtam egy olyan derékra szerelhető táskát, ami pont úgy van kipárnázva, mintha a derekamat támasztaná alá. (Az már csak részletkérdés, hogy ahol kerestem, ott nem kaptam hátizsákot.) Így ma, új táskával, 600 ml folyadékkal, sótablettával, energiagéllel, egy kiló papírzsepivel és a fejemben egy kis térképpel vágtam neki 5:22-kor a 25 kilométernek. Ahogy kiléptem a kapun, még kellemesen enyhe volt az idő. Tudtam, hogy amennyire lehet, iparkodnom kell, nem sokáig marad ilyen tuti az idő. A betonházak között még a napfelkeltét nézhettem egy pár másodpercig, aztán belelendültem. Nagyon kocogósra fogtam az elejét, ami jól is esett. Nem fájt semmi. Az utakon szinte senki nem járt, kelt. Nem is csoda, minden normális ember alszik még ilyenkor. A Régifóti úton haladva a kukoricást bámultam, és arra gondoltam, mikor gyerekek voltunk, apu ide hozott minket kukoricát csórni. Az a délelőtt, érzés nagyon bennem maradt a múltból. A Fót, Vác, Dunakeszi elágazásig minden rendben ment. Ott jött az első emelkedő ugyebár, amit nem szerettem volna kikerülni. Jó volt egy kicsit edzeni emelkedőre és a belefeccőlt meló a híd tetején meghálálta magát: a napfény beragyogta már az egész gyönyörű tájat. Rájöttem, a napfelkelte, ez a látvány jutalmam a koránkelésért. Annyiszor járok-kelek errefelé autóval, de sose tűnt fel, milyen szép is ez a hely valójában. Nem álltam meg fotózni, mert tudtam, egy kép ezt az érzést, ezt a látványt úgysem adja vissza. Inkább futottam tovább és csak reménykedem, hogy ez az emlékem szintén megmarad a jövőre nézve. Fótig aztán minden rendben ment. Azon gondolkoztam futás közben, az élet mekkora rendező. Kb. 19 évesen Fótra bicikliztem ki, sokat voltunk ott ismerőseinknél gyerekkorunkban. Biciklizés közben a Fóti Szeplőtelen Fogantatás Templomba botlottam. Szemem-szám tátva maradt, annyira tetszett az épület. Akkor ott azt mondtam, ha valaha lesz esküvőm, az biztos itt lesz. És bár eleinte Rákospalotában gondolkoztam aztán a nagy nap kapcsán, ott azonban nem voltak megfelelőek a személyi feltételek. Ekkor mondtam – akkor még csak – vőlegényemnek: „Menjünk ki Fótra! Emlékszem ott egy gyönyörű templomra!” Hát, így lett valóban Fóton, a korábban „beígért” helyszínen az esküvőm. Furcsa, hogy a szavaknak milyen erejük, súlyuk van. Vigyázni kell, mit mond az ember, sose lehet tudni, mikor válnak valóra szavai. A Fóti tóhoz érve frissítőt tartottam, és bár szerettem volna körbefutni a tavat is, csak gyorsgyaloglást tudtam végrehajtani, mert a talaj nagyon csúszós volt. Nagyon szeretem ezt a helyet. Gyerekkoromból is sok emlékem van innen iskolai akadályversenyekről, és viszonylag sokára kerültem vissza ide felnőttkoromban, de az új emlékeim is fontosak. A Tó felé haladva azon gondolkoztam, mennyire megváltozik az ember távolságokhoz való viszonya. Mikor gyerekkoromban a suliból busszal szállítottak minket ide, viszonylag hosszúnak tűnt nekem az út. Eleddig is csak kocsival jártam ide. És most tessék, itt vagyok a két lábamon megtéve az utat és nem is tűnik hosszúnak. A Tavat megkerülve a pecásokat néztem sóvárgón, magam is szerettem volna egy könyvvel a parton csendben ücsörögni. Visszafelé egy kicsit már nehezebben ment az út, így Fótról kiérve bevettem a sótablettát, (A Fóti tónál megittam az energiagélt, ami meglepően finom volt, pedig egy korábbi rossz emlék miatt féltem tőle.) Biztos vagyok benne, hogy a szervezetemen belül dolgozott az energiagél és a sókapszula is, de a tűző napon nem éreztem maradéktalanul hatásukat. Mit szépítsem a dolgot, az utolsó 4 km már elég nehezen ment le. De megcsináltam! A Rákos út-Szentmihályi út kereszteződéséhez érve az OMV kútra még bementem egy vízért, mert az izotóniás már elfogyott és a szám is már teljesen össze volt cuppanva a sok cucctól, aztán jutalomfalatként megcéloztam a legközelebbi buszmegállót. Mindig szeretem magam azzal bíztatni, hogy mi lesz, ha lefutom az adott távot. Egy fürdő, hajmosás, felszállhatok a buszra, ilyen-olyan program. Most is jó érzéssel közelítettem a buszmegálló felé. Azt már a benzinkúton nyugtáztam, hogy a futószoknyám nincs a legjobb állapotban, konkrétan egy merő víz, izzadtság. Nem festettem túl csábosan, de gondoltam, látják rajtam, sportoltam épp. Nem így történt. A buszmegállóban egy idősebb hölgy úgy nézett rám, és állt mellőlem odébb, mint ha részeg lennék. Pedig még nyújtottam is ott a megállóban. Nem értettem mi a baja. Mikor megjött a busz és felszálltam a légkondival lehűtött kaszniba, mindenki úgy nézett rám, mint ha maga Godzilla szállt volna fel. Ennyire szarul nézek ki? Nem hiszem. Ja persze, fesztiválszezon van! Azt gondolják, valamelyik buliban pörögtem eddig és a szoknyám se az izzadtságtól nedves. Olyan arcokat vágtak, pedig nem voltam büdös, láthatták, hogy sportcucc van rajtam. Nem is értettem. Kicsit furcsán éreztem magam, szinte kivetettnek, de aztán gondoltam, „tehettek egy szívességet!”, most futottam le eddigi életem leghosszabb távját, nem rontja el a kedvem senki. Mikor a buszról leszállva az egyik szomszéd jó reggelttel köszönt, hirtelen a reggel szó megütötte a fülem: te jó ég, még tényleg reggel van, hiszen még csak fél kilenc van! Fura volt, hogy még csak most kelnek az emberek, éled a környék, én meg már megjártam Fótot oda-vissza. Hazaérve Dóri kolleganőm, – meg merem kockáztatni, barátnőm - aki szintén velem együtt készül a marathonra, egy edzésprogramot nyomunk, pont posztolta, hogy Ő is túl van a 25-ön. Írta is nekem, hogy gondolt rám menet közben, merre járhatok, mert tuti én is a nagy meleg elől menekülve már épp valahol az utakat szelem. Közben Sanyi is visszajelzett, látta, hogy kész vagyok. Kérdezte, hogy „kész vagyok-e”. J Írtam neki, hogy meglepő módon jól vagyok, a combjaim vannak egy kissé beállva, de amúgy minden rendben. Írta, Ő teljesen kész lenne erre a napra, én meg válaszoltam, hogy rengeteg dolgom van még mára, nem fogok sokat punnyadni ma sem. Jó volt így befejezni a hetet. Büszke vagyok, hiszen sikerrel levezettem egy gyerektábort, és a felkészülésem sem látta kárát. A hét elején nem tudtam még elképzelni, hogy fog lemenni ez a 25 km, és pont ezt gondolom most a következő heti 28 kilométerről is! De ahogy a dal is mondja: „Nem adom fel, míg egy darabban látsz! Nem adom fel, míg életben találsz!”