Júni 10-én egy félmaratonnal lettem gazdagabb. A K&H Félmaratonon vettem részt.Előtte este 4 órán keresztül álltam sorba Ákos dedikálásán. Egy kicsit aggódtam, hogy mit fognak szólni a lábaim másnap ehhez az ácsorgáshoz, de végül is nem volt gond, edzésben voltak. Vasárnap pokoli meleg, párás idő volt. Az első köröm tök jól lement, nem volt semmi gond. Anyu - aki egyedüli drukkeremként jött ki - az első kör után látta, tök tök vidám a kedvem, no problem.Aztán a második kör - mivel a Hungexpon 7,1 km-es köröket futottunk - már kezdte megtenni hatását napsütéssel, emelkedőkkel, stb.-vel karöltve. Mivel a második kör elején éreztem, ez a verseny nem hozza meg egyéni legjobbamat valószínűleg, új célt tűztem ki magam elé: megállás, séta nélkül lefutni az egészet. Futás közben figyeltem a testem jelzéseit, tanultam, gyakoroltam a frissitést. Próbáltam úgy felfogni a hátralévő kilométereket, hogy minél több tapasztalatot szerezzek. Mondhatnám úgy is, tesztköröket futottam. Frissítettem, ahol csak lehetett, küzdöttem a belső hangokkal - "Állj meg nyugodtan, lassíts, sétálhatsz!", stb, illetve "Mi a francra készülsz? Maratonra?! Akkor meg fussál tovább a fenébe is!". Így nyomtam végig a 21 km-t. Anyu minden körben integetett, pacsizott, tartotta bennem a lelket, bíztatott. A célba érkezésemkor láttam, megint könnyes a szeme. (Minden félmaratonomat megkönnyezi. Az első félmaratonom után nem tudom ki sírt jobban, a szüleim, vagy én. :-) Ez sokszor eszembe jut a versenyeken, iletve a hétfköznapi edzések során is. Az a bizonyos elő mély emlék nekem. Mert ugyebár az elsőt nem lehet elfelejteni. ;-)  ) Megnyugodott, hogy sikerült. Izgult értem, mert látta, hogy az utolsó kör előtt a meleg már egy kissé megviselt. Jó volt, hogy ott várt rám. Szegényt jobban is megölelgettem volna, ha az izzadtság és a magamra locsolt rengeteg viztől nem lettem volna annyira viharvert. Szeretem, ha jönnek nekem szurkolni, de be kell vallanom, annak ellenére, hogy hihetetlen nagy felhajtó ereje van, hiszen egy pacsi, egy ölelés, puszi, stb. ott és akkor nagy erőt ad, felpörget, viszont a pacsi utáni extázis ki is tud venni az emberből. Mégis szeretem, ha valaki kifejezetten miattam jön ki egy-egy versenyre. A verseny utáni hétfő egy kicsit borúsra sikerült, nem volt jó hangulatom. Valószínű, hogy a 21 km is megtette a magátét, de jó pár dolog is összejött. A hét közepétől már láttam a felhők között a Napot - pedig elég esős volt az idő -  de még azért nem voltam teljesen fitt. Mi lesz velem a maraton után?!!! Mindig mondom itthon, hogy félek a maraton utáni éjszaka itthon aludni. Az első félmaratonom után éjszaka kisebbik fiam megijesztett, mire úgy megijedtem, hogy én is, majd ő is elkezdett kiabálni. Zoli, a férjem, ott állt kettőnk közt és nem tudta, melyikünket nyugtassa meg előbb. Szabolcs csak sírt, és kiabált, én ordíoztam, hogy "Jézusom!", aztán sírva öleltük egymást percekig Szabival és remegtünk mindketten. Ő az ijedtségtől én meg a fáradtságtól voltam ki teljesen. Másnap Bazsikám - aki bár sose szokott felébredni még az ágyudörgésre sem, most mégis felriadt - csak annyit kérdezett: "Anya! Miérrt kiabáltad, hogy Jézsuom?" Jézusom, még Őt is felébresztettük! Csoda! :-))))) Tegnap a heti utolsó edzésen voltam este 7-kor. Sajnos, csak ekkor tudtam elmenni futni, mivel előtte nap és éjszaka esküvőn voltunk, így valamikor pihenni is kellett. A délutáni és esti foci vb meccsei között kitünő idő ajánlkozott egy 8 km-es táv leküzdésére. Kicsit álmatagon lendültem bele, de a gondolataim hamar felpörgettek. Sokszor szoktam azon gondolkozni, hogy vajon mit fogok majd érezni, mikor sikerül beérnem a célba. Mert remélem, hogy sikerül majd. Nem gondolhatom 100%-ig, hogy sikerül. Biztosra senki sem mehet, hiszen jöhet eső, jöhet szél. Azt gondolom, aaddig, amíg lehet, meg kell tenni a maximumot, amit tudok és elő van írva, végre kell hajtani, és akkor bármi történik majd a nagy napon, elmondhatom, amit tudtam, megtettem a sikerért. A bátyjám mondta egy-két héttel ezelőtt, nem szabad magamban falakat emelnem, nem szabad megijedni, hogy te jó ég, 42 km! Na és, mi van akkor? Azért látszik a szavain, sose futott félmartont. :-) Szeretem, ahogy fanatizál, még ha nem is érzi, hogy mennyire fájnak már olykor ezek a távok, a 42 km meg pláne. De nem baj, győzzön csak meg, hogy menni fog! Hiszen a felén már idén is túl vagyok, 21 km másfél év után ismét letudva.