Tegnap, lefutottam edzéstervem utolsó hosszú távját, 25 km-t. Az V. Panorámafutásra nevezett be Dóri, hiszen mindkettőnknek egy 25 km-es távja volt pont a hétvégére betervezve, akkor legalább adjunk az élvezeteknek is. Na, annak adtunk! Az autópályán, a benzinkútnál megállva némi reggeliért – itthon nem akartam reggel zörögni - vettem észre, személyi, lakcímkártya, bankkártya valahol otthon üdül. Kész mázli, hogy volt nálam 2000 forint. De normál kaja a kút átépítése miatt Dunakeszin nem volt. Diétás reggelivel indítani 25 km előtt… Nem szerencsés! Mindegy! Delete! Menjünk tovább! Leérve kiderült, elnéztem a rajt időpontját, 9-re kalibráltam be magam a 10 helyett. Így egy órát a kocsiban melegedtem, meg a mindig bénán megoldott mellékhelységi sort vártam ki. Telefonos adatforgalmam felmondta a szolgálatot, külvilág, net, üzenet nuku! Reggeli telefon Zolinak, segítsen feltölteni az egységeimet a fantasztikus piros-fehér szolgáltatónál, aki össze-vissza kavar mostanság az adatforgalmakkal. Elintéztem volna magam is, de a rendszer kódját csak Zoli tudja. Anélkül meg azért valljuk be, elég nehéz. Persze itthon még mindenki az igazak álmát aludta, hívásaim süket fülekre találtak. Tárcsáztam a kisebbiket is, de hiába! Még jó, hogy a telekommunikáció idejét éljük. Dórit hívtam, hol vannak. Álmatag hangon vette fel a telefont. Ez már nem sejtetett túl sok jót, kiderült, a verseny reggelére lebetegedett, egész éjjel hányt, rosszul volt, nem tud jönni. Mi jön még, könyörgöm?! Az időjárás! Nem szeretek melegben futni. De amit tegnap kaptunk időjárási csomag.. uhh… az sem kellett. Eleinte „csak” hideg szél. Mi a fenében fussak?! Ha magamon hagyom a pulcsim, kb. 50 méter után lerohad rólam. A rajt előtt nem tudom odaadni senkinek, nincs velem senki ismerős a rajtzónában (sem). Menet közben is keresztanyám és unokatestvérem lesznek, de Ők is csak Nagymarosnál, addig leolvad az arcom háromszor. Na jó, hagyom a kocsiban. Bakker!!! Fázom! Nagyon! Nem baj, még mindig nem Halott Pénz koncert feeling! Ó ne! Ezt elkiabáltam! Esik az eső! Szakad! A fenébe! Mindegy! Mindjárt indulunk, meleg lesz, meleg lesz, meleg lesz! Bent amúgy is az van, nem engedem magam befolyásolni, örülök, vigyorgok, jól érzem magam. Dumál a speaker! Hagyd már abba! Engedj minket utunkra, ne húzd az időt! Fogalmam sincs mit beszél! A fülhallgatót két tenyeremmel nyomom a füleimre! Miért nem hangosabbak ezek a francba! Még hallom, ahogy bemondja, a 25 kilométeresek tovább fognak futni a végén, a 17-eseknek itt lesz azonnal a cél! Ok! A lényeg megvan. Menjünk már! A többi nem érdekel! A zenéimet akarom hallgatni, nem a süket szövegeket! Elindultunk! Végre! Felértem az első emelkedőre! Nincs is hideg! A zene is jó! Lazán megy minden! Vidámság! Boldogság! Mosoly! Jó a tempóm! Nem fáj a lábam! Mi ez a hihetetlen tempó?! Csak nehogy elfussam az elejét! De szép a táj! Jó lenne fotózni! Majd visszafelé! Akkor már úgyis kelleni fog a figyelemterelés. Talán. De remélem mégsem. Az eső nem hogy elállna, még jobban rázendít! A telefonomat muszáj valahogy bebugyolálnom! Két héten belül két telefont nem küldhetek haza! Azon tűnődöm, tulajdonképp nincstelenül jöttem ma! Nincs a fejemben térkép, merre kell futni, nincs applikáció elindítva, az oldalamon sem a nagyobb futótáskám lötyög. És mekkora szabadság ez???!!! Majd úgyis szólnak, állj meg te vakegér, ne fuss tovább, és itt az időd is, nézd! Csütörtökön is minden mérőeszköz nélkül futottam, és már akkor nagyon bejött. A kilométereket már kb. be tudom mérni vadidegen helyeken is, hát még a megszokott útvonalon, ahol már álmomba felkeltve tudom, hol jön a következő kilométer eleje. Az időn meg mi a fenének bosszantsam magam? Meglesz a táv, aztán csókolom. Míg a záróbusz fel nem vesz, addig nincs gond. Micsoda? Már a 2. kilométernél tartunk? Most indultunk csak el! Nagyon jól megy! Szárnyalok! Boldog vagyok! Úgy látszik volt értelme annak a sok nyamvadt futásnak eddig. Kívül, de leginkább belül teljesen patent minden! Az előttem futók lassan kezdik levetni összes felesleges rétegüket. De jó, hogy nem jöttem pulcsiban. Már az árokparton pucolnám magam én is, bajlódnék a rajtszámommal. Ehelyett futok, nem is akármilyen tempóban, vigyorgok, hogy kint van az összes fogam, élvezem a tájat. Hívom keresztanyut! Kicsit nehezen ugyan, de sikerült megértetnem velük, nem vendégségbe jöttem, nem kell értem lejönni a partra, futóversenyen vagyok, és utam pont arra tart, jöjjenek le szurkolni. Mindjárt Maroson vagyok! Kicsit izgulok, vajon ideértek-e. Remélem, nem szóltam későn. Kik ezek szemben? Jé! Már a fordító utáni versenyzők jönnek szembe. Akkor már nincs messze az első etap vége. Már látom keresztanyámékat! De jó! Mégsem vagyok teljesen egyedül! Macis pokrócot lobogtatnak, meg a papírzsepiket, amiket telefonon kértem tőlük! Na, ilyen zászlója sincs senkinek!!! :-) Puszi, puszi, fénykép, indulás tovább. A fordítónál furcsa, buzdító felhívás valakinek egy szurkolói táblán: „Fussál b@od!” Azt hiszem a macis pokróc mégiscsak jobb!! Kész vagyok! Röhögök! Újabb pacsi unokatesóval! 10. kilométer jön! Fejszámolás, persze csak mértékkel! Ha visszaérek a rajthoz, ott lesz a 17 kilométer, onnan akkor még 8-at kell megtenni. Az egy Nyírpalota út - Bosnyák tér - Nyírpalota út edzés nap. Menni fog. Nem lesz gond! Még mindig minden rendben, de a következő frissítőnél valami cuccot azért már kellene nyomnom. Az előző frissítőnél láttam kólát. Nem a legtökéletesebb, de versenyen vérré válik! Frissítő! Megérkeztem! Nincs kóla! Wazzeeee!! Valami sárga lötyi van! Kóstoljuk meg, biztos valami izotóniás! De legalább kék lenne! Azt imádom! Ez nem annyira jó, de most megteszi azért! Ne válogass! Örülj, hogy van valami! Futi tovább. Na, ez mi? A combom! Haló! Erről eddig nem volt szó!!! Nem, nem, nem! Nincs nyanyogás, tessék csinálni, amit gondolok! Nem feszülhetsz be! Nem állok le nyújtani téged öregem! Kapd össze magad, mert bajban leszünk! Egyre több ember jön felénk éremmel a nyakában már! Mindjárt itt a cél, ahol is a 17 km-esek befejezik pályafutásuk eme, mai távját! Onnan meg jön a 8! A mezőny jól szétszóródott! Nem szabad szem elől tévesztenem az előttem lévőt, mert a fejemben lévő térkép híján gáz lesz. 17-eseket elhagytuk, a cél előtt fotóztak minket is, hurrá, indulás a maradék 8-ra. Meredek lejtő! Jó, jó, csak ne csússzunk el! Az aszfaltra sárga színnel felfestve, "Lassíts!, Slow down!" Hülye vagy?! Miért? Dehogy lassítok! Biztos nem nekem írták! Végre megy az a tempó, amiért dolgoztam, mint egy güzü. Hú! Ha eddig azt gondoltam, szép helyeken futok a szép gondolataimmal, akkor itt pláne leesik az állam. Anyám! Ez egy ékszerdoboz! Ide el kell jönni civilben is! Alig maradtunk a 25 kilométeres távra, ami még inkább enged elkalandozni fejben. Szembe futók egy idő után már megint! Én is mindjárt a fordítóhoz érek, a 21-hez! Addig szurkolok a szembe jövőknek egy keveset! Mindenki mosolyog! Hihetetlen! Frissítőpont: alma, kóla kombó! Jól jön! Még sosem ettem almát verseny közben! Nem is rossz! Előttem egy hölgy mellrák ellenes pólóban, hátán felirat: Legyőzhetetlen! Odakiáltok neki, látom alig él: „Hajrá! Gyerünk, Te legyőzhetetlen!” Mosolyog, pedig látszik, nem élete formáját élvezi épp, voltak már kellemesebb andalgásai is. Hoppácska! Rozsdaszínű falevelekkel borított utca téglaszínű házzal! Ezt visszafelé muszáj lefotóznom! Gyönyörű! Már látom a fordítót. Fotóznak is! Mosolyogni tessééék! Nem mint ha eddig nem azt tettem volna végig, semmi erőfeszítésembe nem telik most sem! Fordító! Keressük csak meg azt a rozsdás utcát! Itt van! Hát ez…. igen! Love is in the air!!! Még egy alma-kóla a következő frissítőnél. A földi kiszolgáló személyzet arca enyhén ki van pirosodva, topognak egyik lábukról a másikra. Lehet, hogy valóban hideg van, csak az első kanyar és emelkedő után engedtem el fejben ezt a történetet? Majd a cél után kiderül. 21 kilométernél tartok. Jé, kb. 2 óra 19-es időm lenne, ha most félmaratont futnék. Nem is rossz! Rúzsa Magdi üvölt a fülemben: „Nyár van! Olvad a málna a számban…” Nyár épp nincs, de belül legalább olyan érzéseim vannak! Jön az a rész, amit szintén le szeretnék fotózni, a kis félszigetet! Itt vagyok! Egy másodperc! Ne legyen homályos a kép, álljak csak meg egy pillanatra! Klikk! Indulás…. Mondom indulás!!! Neeeeeee! Nem tudok lépni!!! Mi történik???? Nem tudom odébb emelni a lábam! Uram Isten, elszakadt volna valamelyik szalag! Nem megy! Na jó, nyugi, nagy levegő! Próbáljuk meg újra, lassan! 3CPO kecsesebben mozog, mint én, de legalább sikerült egyet lépnem. Még egyet! Próbáljuk meg csak lassan a futást! Húúúúú, ez necces volt!!! Rémisztő! És vajon, MI VOLT EZ????!!!! Na jó! Most keresek valami olyan zenét magamnak, ami erőt ad, mert ez tényleg ijesztő volt! A Meggyfa című dal eltereli a gondolataimat! Ne legyen vége ennek a dalnak sose, mert a para most bennem van erősen! Mi a ménkű volt ez!? Két héttel a maraton előtt???!!!! Nem mozdult a lábam! Csak álltam rajta, de nem bírtam megemelni!!! Odébb tenni meg pláne nem!!! Azt hittem, ott helyben sírva fakadok. Néztem körbe, jönnek-e utánam futótársaim, hogy segítséget kérjek tőlük, de senki nem jött még akkor! Korábban elfutottam egy hapsi mellett, még az sem tűnik fel a láthatáron! Másodpercek töredéke alatt mi minden változik. És a legijesztőbb, hogy nem tudom az okát! Se egy rossz lépés, se semmi nem volt! Előtte is megálltam már egy-egy kép erejéig! De ilyet! Néztem a lábam, és nem tudtam vezérelni! Anyám!!! Ezt még fel kell dolgozni több szempontból is! Mindegy! Már mindjárt itt van a 24. kilométer! Nagy kár lett volna két kilométerrel a vége előtt feladni! A térdem nagyon szúr, de most már behúzom a hátsóm bárhogy is és bármi történjék is. 24! Utolsó kilométer jön! Már látom a célt! Hallom az embereket, akik egy szurkolóknak kialakított sátor alatt ülnek és tapsolnak nekem! Igen nekem, hiszen, se előttem, se utánam nincs egy deka ember! Pedig az előbb jó lett volna! Bár, lehet pont nem! Lehet, elanyátlanodtam volna, és sírva fakadok valóban. Az illető idejét is lehúzom, engem tuti leültet, hogy pihenjek, stb. Jobb ez így, hogy egyedül kellett magam felszívni! Itt vagyok 25! Feltűnik ismét a sárga felirat: Lassíts! Slow Down! Még hova? Így is csiga lassú vagyok! A speaker a nevemet mondja! Fura! 2-3 versenyen mondták be eddig a nevemet. És most nemcsak, hogy a nevemet mondja, de a mikrofonba bíztat, dicséri, hogy milyen remekül mosolygok. Pedig ha tudná, két kilométerrel a vége előtt nem a mosolyom volt az első számú oldalam. De most tényleg mosolygok! Befutottam! A lány, akivel a verseny előtt ismerkedtem össze, a pálya szélén sikít nekem! De kedves! Neki az idei Wizz Air volt az első félmaratonja és most ez az első 25-je! Az egyik fordítónál pacsiztunk is, és most itt szurkol nekem! Hihetetlen! Azért egy nagyszabású versenyen ilyen nincs. Én is húztam egy nőt a 18. kilométer környékén. A verseny előtt még az öltözőben engem kért meg, tűzzem fel neki a rajtszámát, mert otthon hagyta a szemüvegét, nem tudja megoldani! Ezek a szemüvegek??!!! Mindig otthon maradoznak! :-) A 18. kilométernél utolértem és láttam, épp saját démonjaival küzd belül. Mondtam neki, adjon bele mindent, mindjárt itt a vége, csinálja, ha már feltűztem a rajtszámát! Mosolygott, és futott tovább! Kell a löket mindenkinek! Kinek így, kinek úgy! Nekem a zenéim nagyon sokat jelentenek! Pont gondolkoztam rajta, ha lemerülne a telefonom, vagy valami történne a zenéimmel, lefutnám a távot, de egy kínszenvedés lenne azért. Beértem a célba! Végállomás! A lábam baromira fáj térdben, de legalább mozdul! Elbicegek egy pár lépést odébb a part felé. Már mindenki az érmével készíti a fényképeket. Én örülök, hogy lépni tudok. Annak meg pláne, hogy egyáltalán beértem! Visszatér, a szinte végig kitartó mosolyom. De alatta érzem, hogy lelkileg az utolsó két kilométer kálváriája nem tett jót. Próbálom kikapcsolni az agyamat, de a lábamban lévő fájás a lépéseknél ezt a folyamatot hárítja, késlelteti. Leülök a Duna partra. Kezd hideg lenni! Próbálom az itthoniakat elérni több-kevesebb sikerrel. Fúj a szél. Egy kicsit belül is! Fázom! Most jó lenne valakit átölelni! Valaki, akinél ott lenne a pulóverem, hogy ne fázzam, akinek el tudnám mondani, mi is történt az utolsó két kilométeren, akinek (végre) elsírhatnám magam, és csak hátba veregetne. De lehet, megint csak jobb, hogy nincs senki. Nem engedhetem el magam! Vagy mégis! Ülök a parton és folynak a könnyeim! Érzem, meg kellene próbálnom felállni, mert hamarosan ebből csúnya megfázás lesz. Egy-két üzenet felvidít! Újra erőt ad! Lefotózok kérésre egy társaságot. Eljutok a kocsiig, átöltözöm. Száraz és meleg a váltóruhám. Jól esik. Bedőlök az autóba. Itt már „csak” a pedálokat kell nyomogatni. Irány Pest! Sietnem kell, Bazsinak bajnokija van, a világért sem szeretném kihagyni! Tudom, hogy számít rám. Útközben látom tankolnom kellene, a piros rész utolsó harmadát kapirgálom. Öregem!!! Nincs nálam a bankkártyám! Nem hiszem el! Tényleg mi jön még?! Hogy jutok haza?! Szégyenszemre haza kell majd telefonálnom a mentőegységért, hogy jöjjenek értem, mert olyan béna voltam, hogy kártya és plussz pénz nélkül indultam utamnak? De muszáj hazaérnem Bazsi meccsére. Útközben végig a kijelzőt figyelem! Egy idő után már nem is merem nézni. Főleg, hogy Dunakeszinél leterelnek minket a 2-esről! Az M3-asra felkanyarodván egy kicsit megnyugszom, innen már egy kövérebb gázzal begurulok Palotára. Nem lesz gond. Szentmihályi út! Megérkeztem. Leparkolok! Remegek! Fázom! De szerintem az ideg is kijött. Mert bár tényleg nagyon sok jó és szép dolog volt velem futás közben, azért… Na mindegy! Most nem számít! Be kéne mennem! Megfagyok! Megfagyok! Látom Zolit. Vastag pulcsiban és kabátban ül a lelátón. Bármennyire sietnék, hogy lekunyerbáljam a kabátot róla, a lábam még mindig nem akar gyorsabb ütemet diktálni. Megérkezek. Nemcsak a kabátot kapom meg, de még teát is. Végre látok sanszot, túlélem a délelőttöt. Kiderül, Bazsi pont nem sokkal előtte állt be a kapuba, ahogy én odaértem! Tökéletes időzítés! Hála a lábaimnak, az autónak, aki kihúzta velem a végsőkig. Kisebbikem jót derül rajtam, hogy egész testemben remegek, próbálom a teát magamba tunkolni remegő kézzel. Mosolygok rajta, valóban elég vicces látvány lehetek kívülről. Mert bár a kocsiban fűtöttem, mégsem ért túrót sem. Tényleg úgy festhetek, mint akit áram ráz. És még hol van karácsony ugyebár! :-) Arra még gondolni sem merek, este Majka koncertre megyek a barátnőmmel. Nem hogy az ugrálás van veszélyben, de egyelőre a puszta állás is. Mindegy, otthon jobb lesz, veszek egy fürdőt, pihenek egy kicsit, erős vagyok, megoldom. Este 5-kor aztán a lábam még mindig nem az igazi. Ej, ej! Majka csalódott lesz, ha – Sára barátnőm szavaival élve – nem látja „parti állat” oldalamat! :-) Gondoltam felteszek egy tape tapaszt, de úgy elfelejtettem, mint a huzat. Este 8-kor aztán felhangzottak az első akkordok. És én töröltem mindent az agyamból! Arra koncentráltam, jól érezzem magam, a többi várhat másnapig. A koncert harmadik-negyedik számánál azon kaptam magam: boldog vagyok! Nem szoktam ilyeneken gondolkozni koncerteken, de most ez belém hasított!!! Világbéke! Boldogság! Mosoly! A Budapest Park szlogenjének próbáltam megfelelni: „Hagyd kint a valóságot!” Négy-öt órán keresztül csak arra koncentráltam, hogy habár a lábam nem enged ugrálni, mégis el tudjam magam engedni. Jelentem, megtettem! Ma ismét meccse volt Balázsnak. Jól felöltözve álltam apukámmal a lelátón. Nem akartam megint vacogni. Elég volt belőle tegnap. De az időjárás ma kegyesebb volt. Ráadásul Balázs lett az egyik külön díjazott védései miatt! Nagyon büszke voltam rá! Ő is megtette a mai napon, ami tőle telhetett! (2 tizenegyest is fogott!) A Nap is kisütött! A tape tapaszt reggel feltettem, így járni már tudok! Ma még egy 8 kilométert este meg kell tennem, mert az edzésterv, az edzésterv, nincs kifogás, nincs nyavalygás. Még két hét kőkemény küzdelem. Habár rehab távok jönnek valóban, a jövő hétvégi 15 km lesz a legtöbb, amit futnom kell most már, mégis sok mindent helyre kell pofozni belül. Ezt a tegnapi sztorit mindenképp!!! De nagyon sürgősen! 22 hét munkája nem szállhat el! Nem adom meg senkinek ezt az örömöt! Tudom, vannak, akik nem nézik jó szemmel, amit csinálok, és ha valakinek befogom a száját, nyílik egy másik. Irigység, vagy mi nem tudom, de most nincs előnyömre. Tegnap is jött egy ilyen „frankó vélemény”. Próbálok azokra fókuszálni, akik töltenek. A másik oldalnak meg, ha már Majka, a következő sorokat üzenem, hátha elgondolkoznak rajta és megszívlelik: „Azt is megértem, amit te nem érteszt. Ezért az életem nem hasonlít a Tiedhez! És mindegy nekem az is, hogy ha ordibálsz, mert tenni nem tudsz semmit, csak úgy csinálsz! Lehet, hogy többet vársz tőlem, mint magadtól. Lehet, hogy forradalmat akarsz pusztán szavakból. Lehet, az ellenséged ellensége én vagyok. Lehet az ördög sem segít, sem az angyalok!’