Az utolsó élménybeszámoló hosszú lesz, legalább annyira, mint a tegnapi félmaraton, de szeretném, ha mindenki egy kicsit a részese lehetne a boldogságomnak, amit az elmúlt pár hónapnak, de leginkább a tegnapi napnak köszönhetek és megtudják, hogy kik azok, akik emögött a 21 kilométer mögött állnak. A FELKÉSZÜLÉS Ami úgy indult, hogy az utolsó zh-k közepette, május végén, már úgy éreztem, nem tudok többet a fenekem ülni, valamit muszáj csinálnom a tanulás mellett (vagy helyett?), ezért felpattantam a futópadra, majd 23 perc és 2 km után kiszakadó tüdővel ájultam le onnan... aztán ahogy haladtam a vizsgáimmal, úgy a perceket is sikerült egyre lejjebb faragnom, majd a távolságot is szép fokozatosan növelni. Így jutottam el július végére, amikor a 6 km fél órán belül lazán megvolt, és nem hogy meghalni nem akartam, hanem ezek a reggeli futások adtak lendületet a napjaimnak. Augusztusban pedig jöhettek a hosszabb távok. Aminek nagyon örülök, hogy a legelejétől elkezdtem írni az időt és a távolságot, szóval hétről-hétre láttam számokban is ahogy fejlődök, ami elég jó motiváció volt. Persze főként a Bátor Tábor és ez az egész Élménykülönítmény volt az, ami miatt újra és újra futócipőt húztam és elindultam, mert pontosan tudom, hogy mit jelent és mennyit gyógyulás szempontjából az az egy hét ott gyerekként. Ezért én amióta eljöttem onnan biztos voltam benne, hogy bármire képes lennék ezért a táborért. Persze voltak mélypontok. Az egész felkészülés nyáron történt ugyebár, ezért nagyon korán kellett kelnem, hogy még kikerüljem a sokszor elviselhetetlen meleget, és ez nem mindig sikerült, mert azért eléggé elfáradtam az első évben az egyetemen. Volt, hogy akármennyire is akartam a napi kitűzött távot lefutni, egyszerűen nem ment, és ez utána az egész napom hangulatát elég erőteljesen befolyásolta. Volt, hogy colitis pajtás felütötte a fejét és emiatt nem is tudtam elindulni, vagy a tavaszi gyomorbajaim miatt voltak elég kemény fájdalmaim edzés közben.  A félmaraton előtt 2 héttel elkapott kétféle vírus is egyszerre, és nagyon legyengített, ami miatt meg is ijedtem, hogy talán lehet, hogy el sem tudok indulni... De túlságosan akartam ezt az egészet és átlendültem minden nehézségen szerencsére, persze nagyon kellett figyelnem a gondolataimra. FÉLMARATON Nekem ez volt az első, sőt, abszolút az első sportversenyem, szóval az izgalom miatt sikerült vagy 4 órát aludnom. A Napozóréten találkoztunk Zsófival és Kingával, ők is szuper bátorlábú futók és nagyon nagyon örültem nekik. Aztán beállás a rajtba, koncentrálás, indul az első hullám, te jó ég, már a második hullámnak számolnak vissza, aztán sétálunk előre és még előbbre, mert elindult a harmadik hullám, tíz-kilenc-nyolc-mély levegő-öt-négy-tartsdapulzusod160alattsikerülnifog-három-kettő- nincs visszaút csak előre. Próbáltam nagyon figyelni és koncentrálni, hogy tudjam tartani a jól begyakorolt saját tempómat, de így is sikerült az első 10 km-t elfutni. Vitt a tömeg, vitt a szurkolótábor, közben pacsi a Bátor Táboros szurkolókkal. Szóval ezt a nagy lendületet a 12. km-nél kezdtem érezni. 13-nál elkapott egy holtpont, de itt elég jól tudtam kezelni a helyzetet és a Szabadság hídtól megint sikerült megtalálni egy kényelmes tempót, visszarázódni, élvezni. Aztán már meg is érkeztem az én kis szurkolócsapatomhoz, akik még táblát is készítettek nekem és amúgy ott voltak velem a rajt előtti izgalomban is. Ez újabb erőt adott, ami kitartott egészen a 17. km-ig. Innentől kezdtem érezni, hogy a lábaim mintha ólomból lettek volna és elfogyott minden energiám. De már csak 4 km volt hátra, úgy voltam vele, akármi lesz, itt már bekúszok négykézláb is, de nagyon elfáradtam és nagyon rossz gondolatok kezdtek a fejemben gyűlni. És ebben a pillanatban ért utol Kriszti, még egy lilapólós, bátorlábú futó, aki szintén nagyon fáradt volt már, de nagyon sok erőt kaptam tőle itt az utolsó hajrában és így együtt, kézen fogva futottunk be a célba. És annál nincs szebb pillanat. Az egész egy fantasztikus élmény: Budapest legszebb részein, 15 ezer emberrel együtt futni, a szurkolótáborok, az ismeretlen arcok vállveregetése, hogy "hajrámegcsinálod", meg hogy "csakígytovábbügyesvagy"(mert az első félmaratonisták mind kapnak még egy jelölést is), aztán a tudat, hogy ezért küzdöttem egész nyáron, hogy ott lehessek. Szóval az utolsó kilométerek fájdalma ellenére is megéri az egész...de amikor 21 kilométer után beértem a célba, miközben az én nevemet mondták és a nyakamba akasztották az érmet, közben megláttam újra a családomat, mert ők üvöltöttek a leghangosabban... az valami leírhatatlan érzés. Imádtam. És igen, egy kicsit kamikaze akció volt az egész, mert rohamfelkészülés volt a nulláról, az utolsó 3 hét pedig még nagyon kellett volna edzés szempontjából, de nesze neked colitis ulcerosa, nesze neked térdműtét, megcsináltam és nem tudom szavakba önteni mennyire boldog vagyok most!!!!!! KÖSZÖNÖM Először is a Bátor Tábornak, hogy létezik, és, hogy én is ott lehettem, részese lehettem annak a fantasztikus dolognak, ami miatt életeket változtatnak és jó irányba fordítják még a legbetegebb gyerekek állapotát, javulását is! Az Élménykülönítmény csapatának, akik motiváltak és segítettek attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett ennek a félmaratonnak a gondolata a fejemben, át az adománygyűjtés nehézségein, a verseny előtti estéig, az utolsó hajráig. Anyukámnak, akinek először elmondtam a nagy ötletet és ő is ugyanolyan izgalommal várta ezt az egészet, és hogy ott volt velem a rajtnál és várt a célban miközben kikiabálta az összes hangját, hogy "hajrákataaaaaaa" Testvéremnek, aki szintén nagyon sokat segített a kampányban és a félmaraton napján is, szintén azzal, hogy szimplán csak ott volt és elviselte az izgulós katát, ami valljuk be, nem biztos, hogy könnyebb, mint félmaratont futni. Bé, a DIY táblát, a sok szívecskét, a közös edzést, a futások utáni biztatást, és te is, hogy velem voltál tegnap. Enikő, aki eloszlatta minden kételyemet, amikor mélypontra érkeztem mindig meghallgatott és mindig tudott valami olyat mondani, fáradhatatlanul, újra és újra, ami miatt fel tudtam állni és folytatni. Ja és te is hogy ott voltál és a szurkolóstáblát. Nélküled nem ment volna. Fekete Fanni, aki végig hitt bennem és bátorított, hogy Szegedről képes volt felzötyögni, hogy a 15. kilométeremnél már ő is ott állhasson és hogy ő is a célban várhasson. Nagyszüleim, akik könnyes szemmel és hihetetlen lelkesedéssel hallgatták az elejétől fogva a terveimet és aggódtak értem minden futóedzésem előtt, hogy csak ne legyen semmi bajom. Matheika Zsófi, aki átsegít az egyetem nehézségein (és aláír helyettem, amikor kórházban vagyok :D ). Viccet félretéve, köszönöm, hogy találtam itt is valakit, akiben 120%-ig megbízhatok. Pleszkán Kriszi, aki nem hagyott ott az utolsó 4 kilométeren és bevitt a célba. És hogy elsőként tudtunk egymásnak örülni és gratulálni, hogy megcsináltuk. Legbátrabb futó! És persze óriási köszönettel tartozom a támogatóimnak is a bizalmukért és adományaikért, akik egy jó ügy és persze mellém álltak: Horváth Gábor (ahol egy ajtó becsukódik, ott nyílik egy másik. Nem felejtettem ám el!) Öreg Janó (a legeslegjobb Cimbi a földkeregségen!) Herbert Attila (igen, sokat számított és jelentett hidd el) Csenkei Soma Dr. Tímár-Geng Anna Künsztler Luca (autoimmunpacsi és közös bébikajavásárlás, Lucám te mindenben mellettem vagy J ) Matheika Zsófia Chinorányi Gergely (és hogy mindig meghallgattál és mellettem álltál, abban a szörnyű tavaszi félévben) Soósné Drobenák Tímea Fekete Fanni Csik Dorottya Virág Évi és Győri Laci (a legjobb nagynéni és nagybácsi, akiket csak kívánhat az ember. Köszönöm, hogy vagytok!) Mackei Máté és családja (és az extraenergiáért is óriási hála) Anyukám és persze a sok sok ismerősnek és ismeretlennek, akik repítették a hírét ennek a dolognak, és, hogy bátorítottak, szurkoltak nekem a nagy napon! Fantasztikus volt ez a 3 hónap, ez az egész adománygyűjtős időszak, az egész félmaratoni őrület és egy új szenvedélynek a megismerése. Tényleg, most egy új világ nyílt előttem. Ki tudja mit hoz a jövő, most egy kicsit pihenni fogok, de utána folytatom. Ebben biztos vagyok!