Hol is kezdjem... 2026.05.30. 06 óra 50 perc. A rajtom időpontja. A helyszínre (Békásmegyer, Veres Péter Gimnázium) már kacifántosan érkeztem, mert nem volt parkolóhely. Végül találtam egyet egy kis utcában pár száz méterre a rajttól. Átvettem a rajcsomagomat, benne a képen is látható ellenőrző lappal, ami egyébként nem csak a pecsétek helyéből áll, hanem a hátulján időmérő chip is van, ezt az ellenőrzőpontokon lecsippantják. Aztán elérkezett a várva várt pillanat, megtörtént az első csippantás. Megigazítottam a futómellényemet, és elkezdtem futni. Egészen a Nagykevély emelkedőjéig futottam, ott energiamegtakarítás miatt visszavettem az arcomból és a tempómból, hiszen az optimális energiagazdálkodás fontos. Ilyenkor mérlegelni kell a kaptató jellegéből kalkulálva, hogy mennyire fárasztó felfutni, megéri-e az időnyereséget. Nekem hazai terep a Nagy-Kevély, szóval pontosan tudtam a dolgom. Amikor felértem a csúcsra, elkezdett fájni az IT szalagom (a térdem külső oldala). Persze nálam volt az IT strap, amivel elszorítottam. Na jó, nem kell rosszra gondolni, a dolog lényege, hogy a térd alatt letapadó szalagot a térd fölött odanyomja ez a tépőzáras, rugalmas cucc a combcsonthoz, így kevésbé dörzsölődik azon. Erre a fájdalomra is számítottam, és egészen konkrétan tudtam, hogy mikor kezd majd el fájni. Ezután már tűrhetővé vált, pont olyanná, amivel nem kell törődni, megyünk tovább. A Nagy-Kevély után irány lefelé, a Csobánkai-nyeregre. Nyeregben is éreztem magam... Csobánkához érve viszont elkövettem egy hibát. Kimaradt nekem a vízvételi lehetőség, ami a temetőnél volt valahol, de őszintén szólva temetőt sem láttam, nemhogy kutat ott. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, még jól éreztem magam. Feljutottam az első ellenőrző állomásra, a Hoszzú-Hegyi tisztásra. Itt már elkezdtem szomjas lenni. Talán sokan nem tudják, hogy amikor szomjat érez az ember terhelés közben, akkor már késő, hamarabb kell hidratálni. A Szántói-nyereg és a Magashegyi-nyereg után elértem végre a Trézsi-kutat, másnéven Szeretet-forrást. Itt tudtam inni, és megtölteni az egyik kulacsomat vízzel, a másikat pedig izotóniás itallal - ami ugye nem hidratál. Még ekkor sem gondoltam, hogy baj történhet... A frissítésem (tápanyag bevitele az izmokba) tökéletesen működött, nagyon büszke voltam magamra, hogy grammra pontosan kiszámoltam, és amikor szólt az órám, hogy "kaja" meg hogy "iso" akkor engedelmesen ettem az energiazselét, vagy épp az általam elkészített tortilla wrap-et (egyik órában egyik, másik órában a másik), és ittam az izotóniás italból megfelelő mennyiséget. El is értem a 2. ellenőrző pontot, valahol 26 km-nél. Mondhatni eseménymentesen telt, ahol lehetett (és ugye az energiagazdálkodásom engedte) futottam. Kesztölc. 32. kilóméter. Kesztölcön is tudtam vizet vételezni, sima dolog ez - gondoltam. Fél liter víz és fél liter iso ismét. Itt már melegedett az idő rendesen, igaz, felhős volt, de kb. 26 fok lehetett már, ami intenzív mozgás közben elég sok. A futáshoz pl. 10-12 celsius az optimális! A vizem így elég hamar elfogyott... Sebaj, Dorogon van a következő vízvételi lehetőség... Dorog. A legnagyobb hibázásom itt történt. Ahogy futottam át Dorogon, a szememmel kerestem a nyomóskutat... Itt lesz valahol, itt lesz valahol... mormoltam magamban. De nem volt. Már kiértem Dorogról, amikor konstatláltam, hogy ezt elszúrtam. Mint megtudtam egy futótárstól, le kellett volna térnem az útvonalról, egy másik utcában volt a kút. De már késő volt, vissza nem mehettem, előrefele kellett haladni, nem hátra. Így visszagondolva, elfutottam egy fagyizó mellett is például, ha tudom ezt, akkor bemegyek oda egy kis vízért, veszek ott. De nem így történt. Ami ezután következett, az a felépített váram teljes összeomlása volt. Amikor kimarad egy a legfontosabb tartótéglákból (jelen esetben a víz), akkor összedől a terv. Következett ugyanis a 100 km legnehezebb terepe, a Gete-hegy, a Nagy-Gete. Tudtam, hogy itt végeláthatatlan kaptató jön, tudtam, hogy amikor az ember azt gondolná, hogy felért a csúcsra, akkor még sok van hátra. És amikor megint az gondolná, még akkor is. És megint... Itt már elkezdtem erősen kiszáradni. Az órám csipogott, megettem az energiazselét, amire vizet kellene inni, hogy fel tudjon szívódni. Ahogy mentem tovább felfelé, hányingerem lett. Tudtam, hogy baj van, leállt az emésztésem, a gyomrom vissza akarta küldeni a tömény széndhidrátot. Többször meg kellett álljak, és küzdöttem, hogy benn maradjon, mert a kiszáradés mértékén nem segít a rókázás... Közben haladni is kellett előre... Az egyetlen reményem az volt, hogy a Nagy-Gete tetején lévő ellenőrzőponton esetleg lesz víz. De nem volt. Útközben persze próbáltam kérni a körülöttem lévőktől, egy kedves fiatal srácokból álló pár fős csapattól kaptam is a kulacsomba kb. 1 dl vizet. Nagyon hálás voltam ezért is, mert tudom, hogy senki nem 20 literes kannával vágott neki az útnak. És a nap is kisütött, ami egy elég nagy ellenség. És az emésztés leállása csak az egyik probléma volt. Folyamatos izomgörcsök gyötörtek, úgy kellett futnom, hogy véletlenül se rántsa össze a görcs a vádlimat. Ugye a sókapszula és a datolya volt a fegyver ez ellen, amiben magnézium van megfelelő mennyiségben. A Datolya emésztése esélytelen volt, de a sókapszula bevétele sem volt opció sajnos. Ugyanis a só vizet von el a keringésből. Abból a keringésből, ami most éppen azzal küzd, hogy a szívnek és az agynak jusson elegendő... Minden más, köztük az izomzat is felesleges a szervezet szerint a kiszáradásnál. És igaza van. Próbáltam a vádlimat nyújtani, begörcsölt a combom... Valahol a 42-43. kilóméter környékén (ez a rész már homályosan telt) kaptam egy nagyon kedves úrtól vizet, a fél literes kulacsomat megtöltötte. De ez már olyan volt a szervezetemnek, mint a sivatagban egy csepp víz. Kb. 5 perc alatt megittam, pedig próbáltam nem egyszerre lehúzni, de nem segített már. A Tokodon lévő pincéknél "szokott lenni" árus, ahol lehet venni vizet, kólát, mindenfélét - mondták sokan. Alig vártam, hogy odaérjek... De Tokodon nem volt semmi. Se kút, se árus. Illetve egy árus volt, ahol fagyasztott mézbogyót lehetett kapni. Persze csak készpénz játszott, ami nem volt nálam (igen, ezt is elszúrtam), de volt olyan kedves, hogy amikor látta rajtam, hogy elkenődök a bankkártyás fizetés hiánya miatt, kaptam tőle egy tálkába a jéghideg mézbogyóból. Leültem, elfogyasztottam. Bár a gyomrom nem akarta, jól esett a savanykás íz, és a hideg a számnak. Menjünk tovább, Mogyorósbánya jön, ott mindenki megáll, két kút is van, és egy kocsma, ahol még levest is lehet kapni ilyenkor... Nem nagyon emlékszem, hogy hogyan jutottam oda. Szédültem, és már nagyon nem éreztem jól magam. Fájt a szájpadlásom. Fájt már mindenem. Felkészültem a fájdalomra, jól ismerjük már egymást. De ez most mégis más volt. Mogyorósbánya, 51. km, a vég. Beértem Mogyira. Sorbanállás a kútnál. Megtöltöttem a kulacsaimat vízzel. Iso felejtős. A kocsma előtti füves részen leült mindenki megpihenni, én is így tettem. Ittam a vizet, szépen, kortyonként. És tudtam, hogy eljött a pillanat, amikor gondolkodnom kell egy kicsit. Úgy komolyan... Mérlegeljünk, mérjük fel a károkat és a lehetőségeket. Az izmaim glikogén raktárai konganak az ürességtől, kb. 6 órája nem kaptak szénhidrátot. A szervezetem súlyos kiszáradással küzd. 14 órája nem pisiltem, és nem is kell. Ez baj. Ultratáv futók körében nagy mumus a veseleállás. Újra lehet indítani, kórházban pár nap alatt... Közeledik az éjszaka, és sötétben az erdőben, hegyeken át kellett volna még mennem, ahol ha nem tudok tovább menni, vihetnek le. Ezek a mérleg negatív oldalai. És hogy mi van a másik oldalon? Egy plecsni. Egy büszke mondat, hogy megvolt a 100 km. Döntöttem. Nehéz volt, rohadt nehéz. Nem mondom, hogy nem könnyeztem be. Hogy mit éreztem? Sajnáltam, mert nagyon készültem rá. Sajnáltam, mert közel egy évet vártam rá. Mert azt mondtam, hogy meg fogom csinálni. És akaraterő, na az van, ha már más nincs is. De pontosan tudtam, hogy a lehető legjobb döntést hoztam. Bár nagyon nem vagyok profi kategória, de azt már tudom, hogy mikor kell helyesen, nem amatőrként dönteni. Ez volt a helyes. Nem húsz éves vagyok, akinek nem számít semmi. Felelősséggel tartozom magamnak, és másoknak. Az én életemben nincsen helye meggondolatlan, könnyelmű, elbagatelizált dolgoknak. Hát így ért véget a történet. Sokat tanultam az úton. A sok fent és lent (és nem csak a szintkülönbségekre gondolok) megtapasztalását egy élet alatt lehet megszerezni, amit itt egy nap alatt. Az út lecsupaszít, ha akarsz, ha nem, belenézel a tükörbe, ahol a reflexióban nincs más, csak önmagad. Nincs felvágás, nincs álca, nincs semmi. Csak TE, önmagad csupasz valójában. Az úton otthagysz mindent, ami aggaszt, ami bánt, és az út végén csak Te vagy, meztelenül. Már hogy a jó értelemben. Hogy jövőre ott leszek-e? 2 hét telt el azóta. Kinizsi - én: 1-0. Naná. Nekem még dolgom van vele.