Az életünk folyamatos álmodás, főként akkor, ha ébren vagyunk. Van álom munkánk, álom ruhánk, álom nyaralásunk, autónk, gyógyulásunk, szerelmünk. Tavaly ilyenkor, éppen hogy elkezdtem futni, álmomban sem gondoltam volna, hogy ma minden porcikám kacagva és rettegve fogja várni, hogy 1 hét és 1 nap múlva lefussam életem első hivatalos félmaratonját. Gyakran pont azok a dolgok történnek meg váratlan hirtelenséggel, amikről soha nem gondoltuk volna, hogy akár a közelébe kerülhetünk. Nagyon sok gyerekkori vágyam volt, hol kézzel foghatóak, reálisak, főként persze kivitelezhetetlenek. Pl. a mai napig titkon bízom benne, hogy ha nagy leszek, az lesz a munkám, hogy napi 8 órában egy pihepuha zöld harmatos réten mással sem kell foglalkoznom, mint kedves egyszarvúkat boldogítani. Az álmok azért élnek, hogy emlékeztessenek arra, hogy soha semmit ne adjunk fel. Nincs is annál örömtelibb pillanat, amikor teljesül egy gyerekkori álom. Amikor rég elfeledett életet idéz egy nyaralás, egy munka, hogy valóban, akkor és ott ezt akartam csinálni. Végigborzong a lélek, ha sikerül. Gyerekként soha nem jutott eszembe futni. Mégis ma minden lépés olyan, mintha mindig is ezt akartam volna csinálni. Az egész lényemet megtölti az ösztönös öröm, hogy több és több kilométert hagyok magam mögött és soha nem fogy el, sem az út, sem az a jó érzés, amit ettől kapok. Vannak felnőttkori álmaim is, inkább már csak kósza gondolatok, mert ha benő az ember feje lágya, elveszíti a bizonyosságot arra, hogy bármi megtörténhet. A titok annyi, hogy nem szabad elhinni, hogy nem történhet meg. 1 éve átfutott az agyamon a félmaraton gondolata. Ahogy jött, úgy ment is. Most pedig itt áll szorosan előttem, engem átjár az a gyermeki boldogság, amikor megkapom azt, amire mindig is vágytam. Ha egy időre el is engedtem, a valódi, igazán vágyott álom egyszer csak megjelenik, átöleli a lényem és felébreszt. Már csak 1 hét. Ideje elhinni a valóságot.