Többek között a munka és a kedvezőtlen, már-már télies időjárás miatt az általam vállalt 300 km-es túra megkezdése kicsit váratott magára. Május 22-én hosszas tervezés után nekivágtunk a nagy kalandnak (nem költői túlzás, eddig csak kalandos túráink voltak 😃). Nagy örömömre a férjem és a bátyám is csatlakozott, így a jó társaság is garantált a túrák során. Többek között azért a Közép-Dunántúli Piros túrára esett a választásunk, mert Győrhöz viszonylag közel eső településekről indulnak a szakaszok. Legnagyobb meglepetésünkre a kezdőpontra eljutás és a hazajutás okozza számunkra a legtöbb fejtörést: mint kiderült a tömegközlekedés nem éppen a legjobb a Bakonyban. Az első túránk Zircről indult, itt rögtön egy pecsételéssel kezdtünk. Az út első része mondhatni eseménytelenül zajlott, talán túl lazának is éreztük. A Cuha-völgybe érve aztán szembesültünk a napokig tartó esőzés következményével. Az áradás miatt több helyen is a patakátkelés okozott némi kihívást. Az úszófelszerelést otthon felejtettük, ennek ellenére Laci mégis úgy döntött, hogy átgázol a vízen. Másnap érezhető is volt a köveken ugrálás hatása a farizmunkban. Eddig nem jártunk még a Cuha-völgyben, de nagyon szép és könnyű túraútvonal, ajánlom akár kisgyermekes családoknak is! Míg a túra első felében nem találkoztunk túrázó „kollégákkal”, Vinyéhez közeledve viszont kezdett beindulni az élet és a felhők is gyülekeztek. Vinyére érve gyors pecsételés a büfénél (ami sajnos hétfő révén zárva tartott), majd el is kezdett esni az eső. Igazán szerencsések voltunk, jó volt az időzítés. Rögtön két szakaszt teljesítettünk az első napon, így 14,8km került a lábainkba. Következő túránkat Pünkösd hétfőre terveztük. Annak ellenére, hogy kis esőt írtak, mi útra keltünk és kora reggel már a Vinyére tartó vonaton ültünk. Igazi kirándulós ünnepnapos hangulat volt a vonaton. A legtöbb család Vinyére tartott, mi viszont tovább indultunk Fenyőfőre, hogy aztán a Kőris-hegyig meg se álljunk. Vinyén a büfénél még volt némi tanakodás: Merre is kell indulnunk? Az első pár kilométer a főút mentén, aszfalton telt. Laciból előbújt az edző (vagy a hajcsár? 😃) és eléggé erős tempót diktálva menetelt előre. Csodás látványt nyújtott a Kőris-hegyre vezető útvonal, olyan igazi töltekezős érzés fogott el. A szintkülönbség egyre csak nőtt és ezt éreztem is. Többször mondogattam, hogy szükségem lesz túrabotra a későbbiekben, így újabb látogatás teszek majd a túraboltban. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer túrafelszereléseket, kiegészítőket fogok majd csillogó szemmel nézegetni, de az igazság az, hogy egyre inkább kezd beszippantani a túravilág. Tudom, tudom kis hal vagyok még, de teljesen másképp tekintek már most erre. A Kőris-hegyen a Vajda Péter kilátónál sok kedves túrázóval találkoztunk, a legtöbben itt fogyasztották el az ebédjüket. Több túrázóval is váltottunk néhány szót, nagy örömömre több gyerkőccel is találkoztunk, volt olyan kislány, aki szintén a KDP túrát csinálta a családjával. Gyógypedagógusként igazán fontosnak tartom a mozgást és hát a túrázásnak igencsak sok pozitív hatása van, na de ez egy másik blogcikk lenne. Néhányan a kilátóban az esőfelhőket tanulmányozták, vajon merre mennek? Itt még nem gondoltam, hogy a felhők gyorsabbak lesznek, mint mi. A Kőris-hegyről a lejtőn lefelé csak úgy szedtük a lábainkat, egy két helyen viszont nem volt egyértelmű a turistajelzés, így kb. 500 méter pluszt sikerült összegyűjtenünk az eltévedés során. Egyre közelebb voltunk a túra végéhez, épp Gerencepusztára tartottunk az Odvaskő Panzióhoz a pecsételő állomásra. Egy-két csepp eső, esőkabát fel, majd ezt követte a felhőszakadás, ahol már mindegy volt, hogy van-e rajtunk esőkabát vagy sem. Nyilván nekünk nem pro túrás vízálló felszerelésünk volt, így a cipőnk is hamar megtelt vízzel. A talaj egyre csúszósabb lett, főleg a lejtős részeken, így a futólépést óvatos lépések követték. A panzióhoz érve a pecsételést későbbre hagytuk, gyorsan fedett részt kerestünk. Szerencsére étterem is tartozott a panzióhoz, ahol meleg teával sikerült melegednünk és a maradék száraz ruhánkba bújnunk. Mivel tömegközlekedéssel terveztünk hazajutni (átszállásokkal együtt kb. 3 óra lett volna haza az út), kitaláltam, hogy felhívom Bence barátunkat, hátha el tud jönni értünk. Mivel a környéken egyáltalán nincs térerő, a panzió műholdas telefonján tudtam egyet telefonálni, így végül Bence értünk jött. Kicsit olyan érzés volt, mint a filmekben, amikor csak egyet telefonálhatsz. 😃 Rögtön a második túránkon megtapasztaltuk a bőrig ázást is, így kipipálhatunk még egy részt a túrázók nagykönyvében. Közben ne feledkezzünk meg róla, hogy szépen gyűlnek az adományok is, amiért nagy köszönet Nektek!