Van az az érzés, amikor valamit még el sem kezdtél, de valahol mélyen már tudod, hogy sikerülni fog. Még nincs ott a célvonal, még rengeteg van hátra, még nem tudod, mennyire lesz nehéz, és azt sem, mi minden történhet közben. De valami azt súgja: ez most meglesz. Valahogy most is ezt érzem. Amikor belevágtam a Bátor Tábor javára indított 4. adománygyűjtésbe, természetesen volt egy kitűzött célunk. Reméltem, hogy sikerül elérni, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen sokan állnak majd mellénk. Azóta pedig történt valami egészen különleges. Elértük a kitűzött összeget. Sőt, már túl is léptünk rajta. Mindezt nem én értem el. Mi értük el. Azok, akik adományoztak. Akik megosztották a felhívást. Akik biztattak, érdeklődtek, kérdeztek, vagy egyszerűen csak azt mondták: „Ez egy jó ügy, én is melléd állok.” Nekik köszönhetően most már nem az a kérdés, hogy sikerül-e teljesíteni a kitűzött célt, hanem az, hogy meddig tudunk még eljutni együtt. Közben készülünk a félmaratonra A Wizz Air Félmaratonig még van egy kis idő, de a felkészülés természetesen nem áll meg. Nemrég a Sri Chinmoy Lázbérci Futóverseny 50 kilométeres távján indultunk kétfős váltóban, és sikerült megnyernünk a versenyt. Ez egy fontos visszajelzés volt számunkra: jó úton járunk, a munka kezd beérni, és a félmaratonra való felkészülés is megfelelően halad. Persze a felkészülés most már egészen más, mint korábban. Egy gyermek mellett az embernek nem mindig akkor van ideje futni, amikor szeretne. A napoknak megvan a saját ritmusuk, a futás pedig sokszor oda kerül, ahová éppen befér. Ehhez idén nyáron hozzátett még egy lapáttal a kánikula is. A délutáni futások helyett egyre gyakrabban marad a hajnal vagy a késő esti órák. Van, amikor az ember inkább aludna még egy órát, vagy egyszerűbb lenne otthon maradni, de aztán felveszi a futócipőt és elindul. Mert tudja, hogy valamiért fut. És most már minden kilométer mögött ott van a Bátor Tábor ügye is. Egy másik dologról is nehéz nem beszélni A nyár másik nagy élménye számomra a Tisza-tó hiánya. A Tisza-tó az elmúlt években a nyári életünk egyik fontos része lett. Evezés, víz, természet, csend – olyan dolgok, amelyekhez az ember könnyen hozzászokik, és amelyekről talán csak akkor veszi észre, mennyire fontosak, amikor már nem tudja őket ugyanúgy megélni. Idén sajnos nagyon kevés volt az evezés. A vízhiány miatt a Tisza-tó is szenved. Ez pedig egy újabb nagyon kézzelfogható emlékeztető arra, hogy a klímaváltozás nem valami távoli, elvont probléma. Nem csak grafikonokon, hírekben és tudományos tanulmányokban létezik. Itt van körülöttünk. Ott van a hőségben, a kiszáradó tájban, a vízhiányban, és abban is, hogy egy korábban természetesnek vett nyári program egyszer csak nem lehetséges. Talán ezért is érzem egyre fontosabbnak, hogy amikor csak lehet, ne csak beszéljünk arról, ami fontos számunkra, hanem próbáljunk tenni is érte. És most jön a következő kilométer A Bátor Tábor gyűjtése még nem ért véget. Ahogy a futás sem. A kitűzött célon már túl vagyunk, de ha már idáig eljutottunk, miért állnánk meg? Nem tudom, hol lesz ennek a történetnek a vége. Nem tudom, hány kilométer lesz még a Wizz Air Félmaratonig, és azt sem, hogy végül mekkora összeg gyűlik össze. De egy dolgot már biztosan tudok: ezt együtt sokkal messzebbre tudjuk vinni, mint ahová egyedül valaha eljutnék. A futásban is van egy pont, amikor már nem az számít, mennyi van még hátra. Csak az, hogy menj tovább. Most is ezt tesszük. Egy kilométer. Egy lépés. Egy adomány. Egy megosztás. Egy újabb ember, aki csatlakozik. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy már egészen messzire jutottunk. Köszönöm mindenkinek, aki eddig velünk futott. A cél már megvan. De a futás még tart. Hajrá tovább! ❤️