Nem tudom pontosan meghatározni, mikor fordult meg először a fejemben, hogy maaajd egyszer lefutok egy félmaratont. Talán akkor, amikor megvettem az első – kimondottan futó – cipőmet. Vagy amikor Barbi a borvidéken határozottan állította, hogy ha az a táv megy, akkor síkon simán le tudok futni egy félmaratont. Egy dolog biztos, március elején megtörtént a nevezés. Emlékszem, táborban (Bátor Tábor) voltam, amikor Máté benevezett mindkettőnket. Úgyhogy futottam továbbra is szépen, versenyeken is voltunk, aztán vettem egy komolyabb cipőt is. Iszonyú nagy mázli volt ez így, imádom a Salomonomat (ha tehetném, mindig csak azt hordanám). Júniusban elhatároztam, hogy beiratkozom egy jó kis FM felkészítőre, csak aztán inkább a kórházba váltottam bérletet. Aztán kimaradt két hónap, letiltottak mindenről, jött a műtét. Aug.2-án kezdtem el újra futni végre. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire boldoggá fog tenni valaha az, hogy futhatok. Nekikezdtem – kezdtünk újra a felkészülésnek. Gyakorlatilag senki nem támogatta elsőre az ötletet, hogy rajthoz álljak, ami teljesen érthető. Valószínűleg én sem támogattam volna magam. De szerencsés vagyok. Mindenki megértette és elfogadta, hogy miért fogok (mert bennem ez egy pillanatig sem volt kérdés) rajthoz állni. Támogattak, ki így, ki úgy, de egy emberként álltak mellém az edzőim, a barátaim, a családom, a kollégáim. Barbi összeállított egy villám felkészülési tervet, Máté futott velem, mindenki más meg hallgatta, hogy éppen lelkes vagyok, vagy fáradt, vagy csak simán irtóra félek az egésztől. Szépen összeállítottuk a frissítést, futottunk, versenyen is voltunk, a helyzethez képest a lehető legjobban igyekeztem felkészülni. 09.09. Szombat, a verseny előestéje Romantikus rendrakás egy kis ágyköltöztetéssel megspékelve, rajtcsomag felvétel, örülés, heverészés, tésztaparty. Összekészítettük a cuccot, hogy reggel csak azzal kelljen foglalkozni, hogy letuszkoljak némi kaját a hasamba. Időben lefeküdtünk aludni, de persze csak forgolódtam, úgyhogy kiköltöztem a kanapéra. Éjfél után alhattam el valamivel, és arra ébredtem, hogy Máté kijött, aztán amikor visszament, nem talált az ágyban, úgyhogy megint kijött. Visszamentem vele a hálóba, de aludni akkor megint nem nagyon tudtam. Úgy éreztem magam, mint egy – egy nehezebb vizsga előtt. 09.10. Vasárnap, a verseny Nem keltem sokkal nyugodtabban, mint ahogy lefeküdtem, sőt. Jöhet a kávé és a kaja. Egyik sem csúszott, de muszáj volt. „Nem futhatsz úgy, hogy nem ettél semmit.” Szóval lenyomtam egy mini szendvicset, ittam egy fél bögre (szigorúan koffeinmentes) kávét, és elkezdtem öltözködni. Annyira be voltam tojva, hogy legszívesebben visszafeküdtem volna aludni. Felöltöztünk, elindultunk. Az órámat otthon hagytam, úgyhogy visszafordultam (nem vagyok babonás, de ez rossz ómen, csak ez járt a fejemben), óra fel, irány a versenyközpont. Szereztünk egy első félmaraton papírt, mert az előző nap elmaradt, aztán valahogy elillant az idő. Máté anyukája kijött szurkolni, beszélgettünk, pisi-kör, bemelegítés és indulás a rajtzónába. Szinte a sor legvégéről indultunk. Néhány fotó, tapsolás, kézfeltartás (mert nekem is ez az első!), aztán mi is elrajtoltunk. Az első 10 km-ből alig emlékszem valamire. Emlékszem, hogy nagyon sokan mentek el mellettünk, hogy egyszer csak ott termett egy maroknyi ÉK szurkoló, és a pulzusom az egekbe röppent. Korán beértek minket a 2:30as iramfutók, de onnantól mentünk velük. A frissítőponton nem álltam meg, Máté hozott vizet a szivacsra, és megtanított egy jó kis pohárból ivós trükkre gyorsan. Figyeltem az időt, fél óránként ettem egy keveset. 10 kilinél selfie (hogy úgy mondjam, botrányos), és örültem, hogy féltáv megvan. A rakpart meleg volt, folyamatosan ittunk, vizeztük magunkat. 14 km-nél jött a holtpont, és futott velem vagy 3 km-en át. Elkezdtem érezni a lábaimat, savasodtam, lemaradtunk az iramfutóktól. A deák tér környékén megálltunk egy pár pillanatra, de nem időztünk sokat, mentünk is tovább. Innen folyamatosan lassultunk, de előztük vissza a futókat, ami pszichésen nagyon jót tett. A záróbusz is elég messze volt, várható volt, hogy beérünk rendben. Itt már kezdtem felfogni, hogy tulajdonképpen még a végén lefutok egy félmaratont. A 18-19. km környékén mondta először Máté, hogy „Ezt már senki nem veheti el tőled.”  Ahogy bekanyarodtunk a városligetbe, rendesen elérzékenyültem, aztán újra és újra... Az utolsó 100m-en megint ott voltak az ÉK szurkolók, és láttam a zászlókat. Megcsináltuk! Megcsináltam! Alig hittem el. (Sőt, még ma is alig hiszem el.) Egy érem, amibe bele van gravírozva a hivatalos idő. Egy csapat, akik támogattak Vadidegen emberek, akik támogattak. Két család, akik végig fogták a kezem. Egy kolléga, aki mindenkinél jobban ismer, aki támogat – minden szinten. Két barát, akik mindig az elejétől a végéig mellettem álltak. Egy edző, aki a nevét adta a felkészülésemhez. (Jövök egy hatalmas fagyival Barbi!) Egy TÁRS, aki minden szinten végigcsinálta velem ezt az egészet. Az első futócipőtől az Ő leglassabb félmaratonjáig. Boldog vagyok. Hálás vagyok. Köszönöm Nektek.